26.rész

Daniel még mindig nem volt sehol. A kezdetekben mindenki nyugodtan ült a helyén, csöndben. Mostanra az emberek mozgolódásba, suttogásba kezdtek, senki sem értette, mi történik.
- Hol lehet? – nézett rám értetlenül Emily.
- Fogalmam sincs – feleltem. Tényleg nem értettem, Daniel miért csinálja ezt. Hiszen rajtunk kívül senki nem tud semmit, nem az lenne a logikus, ha minél előbb belekezdhetne a tervezésbe?
Hirtelen kivágódott az egyik ajtó, s egy férfi idegesen rohant be rajta. Egyenesen a pódiumra sietett, így mindannyian láthattuk, hogy Daniel az.
- Baj van! – jelentette be kertelés nélkül – Az elnök jövő héten érkezik Berlinbe!
- Ez minket miért érint? – szólalt meg az egyik bátrabb tag. Minden tekintet rá szegeződött, de ő csak kíváncsian várta a választ.
- Azt hiszem ideje elmondanom az igazi küldetést – hirtelen hatalmas dörgés hangja töltötte be a levegőt, mintha még az időjárás is az ő irányítása alatt lett volna.
- Mi irányítjuk a német alvilágot, de mire megyünk vele? Évről évre lesznek olyanok, akiknek sikerül beszivárogniuk, akármennyire is titkos a rendszer! Az ilyeneket nem mindig lehet kiszúrni, hisz vannak, akik tökéletesen el tudják játszani a szerepüket, mintha csak gyakorolták volna. Miattuk buknak meg a legnagyobb tervek. S mindannyian tudjuk, hogy mi nem tudjuk megállítani őket, így soha nem lehet akkora hatalmunk, mint amit érdemelnénk. A példáért nem kell messzire menni, a szeretett bátyám is ennek az áldozata lett. Megmondták, hogy ő a vezető, így vele végeztek először – szemrebbenés nélkül hazudott mindenkinek. Viszont ami még elkeserítőbb volt, hogy egytől egyig hittek neki. Azt hiszem ennyit arról az elképezésről, hogy meglehet őket győzni a lázadásról…
- A legnagyobbak közé tartozott, még is végezni tudtak vele! Az ő tiszteletére kell ezt megtennünk, hisz ezt tervezte évekig. Mint tudjuk, csak egy ember van, aki irányíthat mindent, Horst Köhler. Őt kell meggyőznünk, bármi áron. Erre kellett volna a világ legdrágább ékszere. Ez most így talán bonyolult, de nem kell aggódni, mindent megmagyarázok. Valamivel el kellett volna vonni a rendőrök figyelmét, nos, legalábbis nagy részükét. Az utolsó nap a fülbevaló lopás részleteit kiszivárogtattuk volna, így felkészülten, s nagy büszkén várhattak volna a helyszínen, hogy ők most végre elkaphatják Németország legnagyobb bűnbandáját… Eddig nem volt semmi hiba a tervben, csakhogy az elnök keresztülhúzta a számításainkat. Úgy döntött, előbb tér vissza, így ennek lőttek.  Alig egy hetünk van egy újabb terv kidolgozására, hiszen a mostani lehetőség a legbiztosabb!Ez lesz a feladatunk, s elvárom, hogy sikerrel teljesítsétek, hiszen ti vagytok a kiválasztottak! – fogta magát és elsietett arra, amerről jött. Senkihez sem szólt egy szót sem, s addig nem is fog, míg valaki elő nem áll egy használható ötlettel.

***

- Bill, nem gondolod, hogy szólnunk kéne Brian-nek? Talán Ő tudna segíteni! – vetette fel Emily az ötletet.
- Te is tudod, hogy Brian nem tenne mást, mint értesítené az elnököt - ültem le az ágyam szélére.
- Ez miért baj?
- Mert akkor soha nem lesz lehetőségünk arra, hogy lecsukassuk őket! Szerinted nem tudnák meg, hogy az elnök mindent tud?
- És ha megpróbálnánk titokban…
- Titokban?! Előttük?! Emily, gondolkodj már, azt is megtudták, hogy előbb jön vissza, még is honnan? Sehol nem számoltak be erről, pont az ilyen kockázatok miatt, de ők tudják! Ha ez elnök felkészülne erre, valaki felhívná rá a figyelmüket!
- Akkor mi legyen?! Ketten nem állíthatjuk meg őket!
- Nem tudom – sóhajtottam fel már-már kétségbeesetten.

***

Néha eljátszom a gondolattal, mi lett volna, ha aznap nem megyek a raktárhoz. Ha otthon tudtam volna maradni a lakás csöndes, akkor kínzó magányában, ami jelenleg felszabadulást jelentene. Ez az egész helyzet, a megoldhatatlan rejtélyek…Kezdek beleőrülni.
- Miért nem figyelsz rám?! – ijedten ugrottam fel, s zihálva néztem körbe a szobában, de rajtam kívül nem volt ott senki.
- Miért nem harcolsz?!
Megrémültem. Mi történik velem? Mik ezek a hangok?
- Nem így ismertelek meg…Te nem az az ember vagy, akit legyőzhet bármi is!
- Elég! – ordítottam fel, s a levegőt még mindig kapkodva szedtem.
- Mi történik velem?! – suttogtam magam elé, miközben lecsúsztam a fal mellett.

***
Riadtan ültem fel az ágyamban. A homlokomon gyöngyözött az izzadság, kellett pár pe
rc mire újra egyenletesen tudtam venni a levegőt. Az órára pillantottam, ami 5:30-at mutatott.  Az ablakhoz léptem. Köd borított mindent, s az időhöz képest sötét volt. Egy lélek sem járt az utcán, csak egy-egy autós sietett a munkahelyére. Visszadőltem az ágyra, de aludni nem bírtam, valami nem hagyott. Egyre csak az álmom járt az eszemben…Tommal újra veszekedtünk, míg végül addig fajult a dolog, hogy soha többé nem beszéltünk.

x

Egy hét telt el azóta, hogy kimondtuk, vége a Tokio Hotelnek. Kínzott a tudat, nagyon. Az életem volt az együttes, de még is elvették tőlem. Imádtam ezt csinálni, a színpadon igazán kiélhettem önmagam. Élvezhettem, hogy az embereknek tetszik amit csinálok, olykor-olykor könnytől csillogó szemekkel néztem végig a velem énekelő tömegen. S három ember miatt adjam ezt fel? Nem irányíthatják a döntéseikkel az én életem!

x

- Szia Tom – köszöntem félve a bátyámnak, aki egy biccentéssel válaszolt – Tudom, hogy haragszol, s ezt meg is értem, de gondolkodtam…
- Na és mire jutottál? – kérdezte már-már kíváncsi hangnemben.
- Az, hogy nem zenélünk többet együtt, nem befolyásolhatja a kapcsolatunk. Fontos vagy nekem, és nem akarlak elveszíteni… - erőt vettem magamon, s legyűrtem a szemembe gyülekező könnyeket.
Elmosolyodott, s ebből tudtam, minden rendben.

x

- Szólóban?! – kerekedett el Tom szeme.
- Én imádom ezt csinálni, tudod az éneklés az, amivel igazán megszabadulhatok a fájdalmamtól, vagy kiélhetem a boldogságot
- Nem hittem volna, hogy neked ez tényleg ennyit jelent…
- Pedig de… - mondtam halkan.

- Vágj bele! – szólalt meg végül lelkesen – Te egy különleges személyiség vagy Bill, a zeneiparnak szüksége van rád. Az, hogy ott van a lehetősége annak, hogy nem jön be, ne állítson meg! Ha nem mertünk volna hinni, soha nem váltottuk volna valóra életünk legmerészebb álmát!

***

A reggeli napsugár a szemembe sütött. Még mindig ugyanott ültem, a fal mellett. Itt aludtam volna el? Feltápászkodtam, de a fájdalom bele nyilallt a hátamba. Viszont ez eltörpült amellett, amit álmomban láttam…
Tényleg ennyire könnyű lett volna megoldani mindent? Miért nem voltam akkor elég figyelmes, és vettem észre az egyszerű megoldást? Hisz attól, hogy könnyebb lett volna véghez vinni, ugyanúgy bizonyítottam volna magamnak… Viszont ez vagy te, Bill Kaulitz, mindig a bonyolult utat keresed, hisz azt hiszed, az a könnyebb…

25.rész

- Szóval már belekezdett a második szakaszba… - ült le Aaron, miközben a fejét fogta – Craig nem akarta megtenni! Daniel gyávának nevezte, csak ezt tartotta a rossz úton. Nem kellett volna elmondani neki, akkor most nem lenne halott, ez pedig nem történne meg!
- Miről beszélsz?
- Azt hiszed, egy fülbevaló ennyire izgatja őket? Magasról tesznek rá! Csak ez az egyetlen dolog, amivel lefoglalhatják a rendőrséget… Az utolsó pillanatban mindent ki fognak szivárogtatni, és ez lesz a végzetes nap! Hiszen ha ők irányítanak mindent, bármit megtehetnek. Ehhez pedig egy ember szükséges
- Az elnök – mondtam elhaló hangon.
- Már érted, miért választottak téged Bill – dőlt hátra elégedetten – Ezért tudom, hogy nélkülem is boldogulni fogsz.
- Hogy mi? Nem hagyhatsz cserben! – kiáltottam rá dühödten.
- Nem segíthetek többet… Hamarosan áthelyeznek, de ha Daniel rájön, mit tettem, garantáltan örök életemre itt maradok! Elviselhetetlen ez a hely, minden nap küzdenem kell az életemért! – szúrós tekintettel fröcsögte az arcomba a szavakat.
- Szóval neked az életed fontosabb, mint egy ország sorsa?
- Meg fogod oldani
- Áruló – s ezzel a szóval elhagytam a szobát.

A nyakamba zúdítja az igazi feladatom, Ő pedig elmenekül előle. Nincs szükségem ilyen gyáva emberekre. Ki kell találnom valamit, amivel megakadályozhatom! Azonban egyedül ez nem fog menni. Most azonnal el kell mondanom Emily-nek, nem várhat estig!
Sietve pattantam be az autómba, s egyenesen az irodaház felé mentem.
- Beszélnünk kell! – rontottam be a szobába. Emily ijedten nézett rám, nem értette mi bajom.
- Van itt olyan hely, ahol úgy beszélhetünk, hogy nem tudja meg senki? – kérdeztem, mire bólintott.
- Ide tilos jönni, de csak itt nem tudnak megfigyelni – mondta, miközben beírt valami hosszú, és bonyolult kódot.
- De akkor te honnan tudsz róla? – kérdeztem elkerekedett szemekkel miközben bementünk.
- Brian egy időben mindent megtett volna értem, maradjunk ennyiben… - sóhajtott fel.
Ledöbbentett az, amit mondott. Brian és Emily?!

***

- Miről van szó? – tért vissza a tárgyra.
Nagy levegőt vettem és elmondtam neki, mit tudtam meg.

- Ez lehetetlen – ült le kétségbe esve – Ezt mi nem tudjuk megoldani!
- Nem adhatod fel!
- De hát hogy csináljuk Bill? – ekkor érte őt a felismerés – Egyáltalán te honnan tudtad ezt meg?
Vártam, mikor kérdezi meg. Bűntudatom volt, hogy eddig elhallgattam előle, de úgy éreztem, jobb így. Hisz ha tudná, hogy én el tudtam intézni azt, hogy találkozzak vele, csak az lebegne a szeme előtt, hogy látni akarja. Viszont nem titkolhatom tovább…
- Aarontól… - mondtam halkan, szinte suttogva.
- Te beszéltél vele? – fagyott le teljesen. Apró bólintással válaszoltam.
- Hozzá nem lehet bemenni! – meredt maga elé – Elintézted, nekem pedig egy szót sem szóltál róla?!
Idegesen ugrott fel, s szinte már ordított velem.
- Értsd meg Emily, így volt a legjobb!
- Kinek Bill, kinek?! Már szinte nem is emlékszem rá! Hogy tehetted ezt velem?! – visszarogyott a székre, s az arcát a kezébe temette.
Letérdeltem elé.
- Így is félő, hogy kiderül. Nem kockáztathattam, hogy te menj oda! Aaron jól van, de többet nem beszélhetünk vele, Danielék miatt. Emily, ha ennek vége, biztosan kiengedik, és újra együtt lehettek!
Rám emelte a tekintetét. Soha nem láttam még ennyire szomorúnak s kétségbeesettnek. A könnyek patakzottak az arcán, a fájdalom, ami a szemében tükröződött, szíven ütött.

- Sajnálom – mondta, majd átölelt.
Nem haragudtam rá, egy cseppet sem. Csak szorítottam magamhoz, mintha nem lenne holnap.
- Ígérd meg, hogy bármi is lesz, mi itt leszünk egymásnak! – kérte halkan.
- Örökké – suttogtam, s még közelebb húztam magamhoz.

***

Újra ott voltunk. Ha lehetséges, még hidegebb volt a hely, s még undorítóbbnak találtam az egészet. Vajon ha megtudják, miért vannak itt, akkor is így fognak viselkedni? Hajlandók lesznek akár embereket ölni? Feltenni az egész életüket egy lapra, kockáztatni mindent csak Daniel vágya miatt? Ha nem lennének emberei, lehetetlen lenne, hogy valóra váltsa a tervét. Csakhogy kiszállni nem lehet. Ha valaki meg akarná próbálni, biztos halál lenne az eredmény. Én nap mint nap a halállal játszom. Pengeélen táncolok, s elég egy rossz lépés, minden véget ér.

- Ne add fel, küzdj! – hallottam a hangot. Körbenéztem, de csak Emily volt mellettem. Ez a hang pedig határozott férfi hang volt.
- Kérlek! - folytatta kétségbeesetten. A mély hang megtörten könyörgött.
- Te is hallod? – néztem ijedten Emilyre.
- Mit, Bill? – kérdezte.
- Hát ezt a hangot…
- Nem hallok semmit – mondta – Jól vagy?
A homlokomra tette a kezét, de én leráztam magamról. Nincs szükségem arra, hogy őrültnek nézzen!

Beléptünk a folyosóról a terembe, ahol már 17-en várakoztak. Most már csak Daniel hiányzik. Senki sem tudta, miért van itt, de mindenkit mart a kíváncsiság. Élvezték, hogy kitüntetett szerepük van, talán erre vágytak a belépésük óta, egy kis figyelemre…
Mindegyikük csak ezt akarta. Hogy valakinek fontosak legyenek, valaminek a részesei lehessenek. Talán mielőtt bekerültek volna ide, mindannyian magányosak voltak. Ha csak egy picit is figyelt volna rájuk valaki, nem történne ez… De nem volt rájuk senki tekintettel, egyetlen egy ember sem.
s most élvezték, hogy tartoznak valahova. Akárcsak én a kezdetekben…

24.rész

A félelem végigfutott a testemen, de nem hagytam eluralkodni. Megfordultam, s egyenesen az engem méregető szempárba néztem.
- Greg? – lepődtem meg, a fiú pedig odalépett hozzám, de még mindig nevetett.
- Megijedtél mi? – kérdezte – Haver, gyakrabban is megtisztelhetnél minket a jelenléteddel! Akkor talán azt is tudnád, miért nincs itt senki…
Felvontam a szemöldököm.
- Már megint túl sokat mondtam – csapott a homlokára – Nem igaz, mindig csak beszélek, beszélek és csak utána jövök rá, hogy nem kellett volna. Felettébb idegesítő, elhiheted!
- Állj, állj, állj! – szóltam rá heves gesztikulálással kísérve – Engem csak az érdekel, Daniel hol van!
Lefagyott a mosoly az arcáról.
- Greg, engem Daniel vár, nálam van egy nagyon fontos dolog! Ha most tovább húzod az időt, azzal csak magadra haragítod – szemrebbenés nélkül hazudtam a képébe.
Talán szégyellnem kéne magam ezért, de nem teszem. Úgy gondolom, ilyen feladat mellett elkerülhetetlen, s talán megbocsáltható. Mit ér néhány hazug szó amellett, hogy életeket kockáztatok? Ha már ezt csinálom, tegyem rendesen, s minél biztonságosabban.
- Gyere velem – adta be a derekát, majd elindult.
Szótlanul mentem utána. Némi sajnálat is felütötte bennem a fejét, hisz ez a fiú rendes lehetne, érhetne valamit. Viszont ehelyett itt van, s pazarolja az idejét, amit értelmes dolgokra fordíthatna.
Én is beleestem ebbe a hibába, de kimásztam. Segítenem kéne neki? Még több nehézséget okozni egy még menthető lélekért?

***

Fura hely volt. Hideg, s csak fáklyák világítottak. A helység másik oldalán egy pódium volt felállítva, az emberek pedig szinte mozdulatlanul várták, hogy valaki fellépjen rá. Ez az egész kezd egyre betegesebbé válni, olyanok, mintha valami szekta tagjai lennének. Mintha valaki átmosta volna az agyukat… Miért gondolják azt, hogy ez az élet? Mi vihette rá őket arra, hogy eladják a lelküket, a szabad akaratukat?
- Ha azon az ajtón bejutsz, ott lesz Dan – mutatott egy irányba, mire bólintottam.
Határozott léptekkel mentem előre, nem foglalkoztam a rosszalló tekintetekkel és megjegyzésekkel. Kopogtam, de senki nem válaszolt. Még egyszer próbálkoztam, de az eredmény ugyanaz volt.

Talán nem volt a legjobb ötlet, de beengedtem magam.
- Te meg mit képzelsz? – ugrott fel egy nagydarab,kopasz fickó. Megragadta a karom, és kiakart dobni a szobából.
- Beküldtetek a házba, mindenféle segítség nélkül. Azt ígérted, jeleztek, ha előbb jön, de nem tettétek! A halálhírem is csak egy dolog miatt zaklatott volna fel, mégpedig ezért! – a zsebemből elővettem a másolt lemezt, és felmutattam.
Daniel leintette az engem szorongató férfit, s egy másik becsukta mögöttem az ajtót. 
- Tessék – dobtam oda neki – Kockáztattam az életem a feladat elvégzése érdekében, remélem ez már elég bizonyíték!
Odajött hozzám, és a vállamra tette a kezét.
- Bizonyítottad a hűséged, s ezzel elnyerted a lehetőséget, hogy maradhass. Menj hát ki a társaidhoz, s várd, kiválasztott vagy-e - a hangja teljesen más volt. Mély, s egyenesen ijesztő. Teljesen más lett a stílusa is. Összezavarodottan léptem ki a szobából, nem értettem már szinte semmit. Mi történt azzal az emberrel, aki eddig irányított?

***

Ováció tört ki a teremben, mikor Daniel fellépett a pódiumra. Mindenki egy dolgot akart: kiválasztottá válni.
Egy mozdulattal elhallgattatta a tömeget.
- Mindannyian tudjátok, miért vagyunk itt. Mikor bekerültetek ide, azzal megváltozott az életetek. Kaptatok valamit, amiben hihettek, amiért szolgálhattok! Néhányatok viszont különleges. Ez a maroknyi személy nagy tettekre termett! Kellenek ahhoz, hogy hatalmat szerezzünk! A megfélemlítés csak a kezdet, csupán csak arra jó, hogy tudják létezünk, s irányításra születtünk! – elhomályosult tekintettel szónokolt, elképesztő átéléssel.
Hátrálni kezdtem. Ez az ember megőrült!
Nem a fülbevalóra, s még csak nem is a pénzre vágyik. Neki más kell, hatalom! Irányítani akar mindent s mindenkit. Azt hiszi, ezzel érheti el az emberek tiszteletét, hogy a legnehezebb dolgokba vág bele. Így akar köztudatba kerülni. Miért tárgyakat szerez magának? Hisz annak az egyetlen haszna a pénz.

- Nem húzom tovább az időt, jöjjenek a nevek! – elővett egy papírt, s kitette maga elé – Ők mind bebizonyították, készek bármit feláldozni s megtenni. Akik nem hallják a nevüket, azonnal távozzanak! Ha ellenáll valaki, a pokol lángnyelvei fogják nyaldosni a testét!
Ideges mozgolódásba kezdtek, mindenki részese akart lenni annak a „titkos dolognak”.
- Szóval a kiválasztottak a következők… - elkezdte sorolni a neveket, de mindegyik ismeretlen volt.
- Emily Freiheit – mondta határozottan, én pedig ijedten néztem körbe. Egy szőke lány kivált a tömegből, és Daniel mögé állt, a többi különleges közé. Fogalmam sem volt róla, hogy Ő is itt van. Egyáltalán miért nem szólt erről az egészről?
- Az utolsó személy pedig – hosszabb szünetet tartott, hogy még inkább fokozza az izgalmat. A gyomrom apróra szűkült, hiszen Emily ott van!
- Bill Kaulitz – némiképp megkönnyebbültem, mikor meghallottam a nevem. Mellette lehetek, együtt maradhatunk, nem kell még jobban kockáztatnunk.
A csalódott, dühödt embereket elkezdték kiterelni, végül 20-an maradtunk.

Odamentem Emilyhez, s Ő rögtön látta a kérdőjeleket a szememben.
- Majd elmondom – tátogta, ugyanis Daniel újra beszélni kezdett, csakhogy már ő is mellettünk állt.
- Láthatjátok, hogy nagyon különböző személyiségeket válogattam, hisz ez kell a sikerhez. Ahányan vagytok itt, annyi vélemény lesz egy-egy dologról, s nekem ez kell. Ti mind az őszinteség hívei vagytok, ami elengedhetetlen. Elvárom mindenkitől, sőt, kötelező minden új információt közölni velem. Olyan dolog ez, amit rajtunk kívül nem tudhat senki, ezen áll vagy bukik az egész. Sokat dolgoztam mindezért, pontos tervezést igényelt minden. Viszont tudjuk, hogy ami elromolhat, az el is romlik, ezért van szükségem rátok. A gondok leggyorsabb és legpontosabb elhárításához, a titkok kiderítéséhez és minden máshoz. Hiszen ti vagytok azok, akik mindenre képesek – az a helyzet, hogy felettébb meggyőző volt. Rajtunk kívül mindenki hinni kezdett abban, hogy erre született.
A beszéde felébresztette a szunnyadó oroszlánokat, mindenkin eluralkodott a hatalomvágy, s már a siker ízét érezték a szájukban.
- Holnap este nyolckor várlak itt titeket, a továbbiakhoz tudnotok kell az igazságot!

23.rész

- Emily? Az én Emily-m? – nem akarta elhinni amit mondtam. 
- Igen, Ő – mondtam – Minden erejével azon van, hogy a maga helyére kerüljenek Ők
Minden izma megfeszült, s a kezét ökölbe szorította. Nem értettem, mi baja lehet, hiszen már éppen kezdett megnyílni.
- Mibe keverted Őt bele?! Ez nem biztonságos! – nem kellett sok neki, odaugrott hozzám, és megragadott a pólómnál fogva – Ha valami baja lesz, megöllek!
A szeméből még inkább áradt a düh, s hirtelen a tartózkodó magázódásból lekezelő tegeződésbe váltott.

Az ajtó kivágódott, belépett rajta a két őr. Elindultak Aaron felé, de én leintettem őket. Nem értették mit akarok, hezitáltak, hogy most akkor mit tegyenek.
- Eressz el! – mondtam lassan, s a helyzethez képest nagyon nyugodtan.
Meglepte a hideg reakcióm. Összezavarodott, s elengedett. Visszarogyott a rozoga ülőhelyére, én pedig leültem vele szembe. Nem láttam ijesztőnek, sokkal inkább együtt éreztem vele.
- Azt hiszem, már nem baj, ha tegezlek – kezdtem bele, mire bólintott – Szóval nézd… Teljesen más a dolog, mint te hiszed
- Miben? Emily nem tudja, mibe keveredett!
- Nagyon is jól tudja, hiszen Ő volt az, aki egyedül ebbe belekezdett! Bármennyire is hihetetlen, én kerültem bele utólag, s Ő rántott bele.
A szemei elkerekedtek, nem akarta elhinni a hallottakat. Az ő húga, aki még egy bogarat sem ütött le, ha nem volt muszáj?
- De ez lehetetlen… Ő nem ilyen, egyszerűen ellenkezik az elveivel – suttogta halkan. Miközben a fejét fogta. Talán nem kellett volna mindent rázúdítanom, várnom kellett volna vele. Nekem úgy tűnik, túlságosan labilis a személyisége.

- Megváltozott, de mégse. Daniel hatására sem tett semmi szégyellni valót, így nem is avatták be a titkos dolgokba…Ezért kellettem én. Viszont Ő mindig is abban hitt, hogy a szeretteinkért mindent meg kell tennünk, és most is eszerint él
- Annyira megbántottam – sóhajtott fel keservesen.
Nem tudtam mit felelni, így a témát visszatereltem arra, amiért eredetileg jöttem.

- Ezért kérem, hogy segíts. Szükségünk van egy olyan személyre, aki ismer mindent! Mi nem tudjuk pontosan, mire számítsunk – néztem komolyan a szemébe. Fogalmam sem volt, mi játszódik le benne, így egy kicsit megingott bennem a siker gondolata.
Pár másodperc hezitálás után lassan bólintott.
Úgy éreztem, most már könnyebb lesz, hisz a legjobb ember állt az oldalunkra.

***

A szobában sötét volt. Mikor a szemem megszokta a fény hiányát, az ágyon egy alakot láttam kirajzolódni. Nem nézett felém, valószínűleg aludt.
Csendesen lépdeltem az ágy felé, majd leültem a szélére. Csak néztem őt, nem akartam felkelteni. Mit is mondhatnék majd neki? Mi az, ami tökéletesen kifejezi azt, amit érzek? Mielőtt megismertem őt, a lelkem, a világom romokban hevert. Mintha egy átok ült volna rajtam, ami minden fontosat elvesz, s belülről pusztít el. De mikor Ő jött, az örökös, sötét éjszaka megváltozott. A csillagok visszatértek, s az eddig messzire elkerült Hold is, hogy bevilágítsa a kopár tájat, utat mutasson a sötétben az elveszett vándoroknak.
Hogy tudnám mindezt egyszerűen összefoglalni? Hisz még ez sem fedi tökéletesen a valóságot.
Talán nem is létezik ilyen kifejezés, talán ezt neki kell éreznie.

Keserves sikítás zökkentett ki a gondolatmenetemből. Emily felült, és kapkodva vette a levegőt. Zokogott, s így nem bírt egyenletesen lélegezni.
- Csss, nyugodj meg, itt vagyok – öleltem magamhoz.
Ösztönösen bújt hozzám, s nem is engedett el addig, míg meg nem nyugodott. Nem nézett rám, mintha szégyellte volna magát.
- Emily – szólítottam meg halkan – Mit álmodtál?
- Én…Én… - dadogott – Nem emlékszem
Felvontam az egyik szemöldököm.
- Tudom, hogy ez nem igaz!  - csattantam fel, amitől összerezzent.
Talán a létező összes szidást elmondtam magamra, hiszen most végképp nem akartam így beszélni vele…
Feszült sóhaj hagyta el a szám.
- Sajnálom, mostanában túl ingerlékeny vagyok – sütöttem le a szemeim. Újra kértem, mire végül megtette.
- El akartad kapni Dan-t,de… Nem figyeltél és lelőttek – a hangja elcsuklott, mikor kimondta.

- Nem ez volt az első – nézett rám keservesen – Úgy érzem, rosszul tettem, hogy belekevertelek ebbe. A bűntudatom nem hagy nyugodni, szinte leszívja minden energiám. Félek, hogy egy ilyen értékes embert talán miattam veszít el a világ
- Nem lesz semmi bajom! – mondtam lassan, határozottan. Őt is meg kellett győznöm, s magamat is. Nem féltettem az életem, de tudtam, hogy ez bármikor megtörténhet, s azért ezzel a tudattal élni furcsa.
Előre hajoltam, s megcsókoltam. Régen voltunk kettesben, így kihasználtuk a pillanatot.

***
- Végre itt vagy! – fogadott köszönés nélkül Brian.
Felvontam a szemöldököm, de inkább nem szóltam erre semmit.
- Miért kellett ilyen hirtelen ide jönnöm? – kérdeztem vissza.
- Mi az, hogy miért kellett? Mindig itt kéne lenned, alig van már időnk, de sehol sem vagyunk! – bevallom, felidegesített, így összeszorított fogakkal vártam a prédikációja végét.
Nem értettem, miért kell ilyen hangnembe beszélnie velem, hiszen nem ártottam neki.
- Na jó, a lényeg az, hogy sikerült lemásolnunk a lemezt! – mondta izgatottan – Csakhogy meg kell tudnunk a jelszót
- Nekem pedig oda kell adnom Dan-nek az egyik CD-t – nyeltem egy nagyot.
Már rég oda kellett volna adnom neki, de ehelyett még csak a raktár felé sem mentem. Nem akartam ott lenni, felfordult a gyomrom tőlük, és a terveiktől.
- Pontosan – felelte – De attól tartok, inkább a másoltat kéne vinned… Ha szerencsénk van, nem veszik észre a különbséget

Aprót bólintottam.
- Ha ez megnyugtat, a családod biztonságban van – tette a vállamra a kezét.
- Köszönöm – néztem rá hálásan.
Felém nyújtotta a lemezt, én pedig elvettem. Betettem a zsebembe, és elindultam. Már nem féltem, mintha valaki leemelt volna egy jókora súlyt a vállamról. Könnyebbnek éreztem magam, s magabiztosan haladtam az utcán.
Mikor odaértem, furcsán csendes volt az egész. Belöktem az ajtót, de nem láttam semmit. Sötét volt és kihalt.
Hol lehetnek?
- Nézzétek ki van itt – nevetett fel valaki a hátam mögül.

Köszönöm

Ez egy blogger díj. A szabályok a következők:

1) ha valaki adja, én elfogadom, ellenvetés nélkül.

2)a logót kirakom a blogomba.

3)a szabályzatot kirakom a blogomba.

4)megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címet.

5)kitöltöm a tesztet, és kirakom a blogomba.

6)megnevezem, hogy kitől-, és mikor kaptam, és nagy, színes betűkkel kirakom a blogomba.

7)betartom a szabályokat.



4) Jasmiin
Timmy12
Lynn616
Ayvilo
schmetterlingkatze
tudom, hogy csak öt, de több nem jut eszembe, ja és Babsszinak is küldöm vissza ;)

6) Babsszitól kaptam, lovehurts.blogzona.hu
most látom, hogy Jasmiintól is jött egy...Köszönöm lányok!

később: felfedeztem, hogy Ayvilo is küldte nekem, csak másik blogomra, szóval neked is nagy köszönet :)

22.rész

Talán ostobaság az, amire készülök. Nem tudom, megoldhat-e ez bármit, vagy pont hogy mindent tovább ront. Nagyon fontos nekem, Ő az első ember, akibe teljes szívemből, feltétel nélkül szerelmes vagyok.

Még utoljára körbenéztem, de amit láttam ugyanaz volt, mint pár pillanattal ezelőtt. Kihalt, sötét folyosók. A kézlenyomatom szerencsére már minden szobához belépőt szolgált, így nem kellett attól félnem, hogy kinn ragadok.
Beléptem, és egy tapsolással  felkapcsoltam a villanyt. Sosem értettem, mire jó ez, hiszen az ajtó mellé tett villanykapcsoló bizonyára sokkal olcsóbb megoldás.
Megráztam a fejem. Arra kell koncentrálnom, amiért ide jöttem!

Az asztalon álló számítógéphez mentem, és bekapcsoltam. Valójában alig pár pillanat alatt betöltött, én mégis idegesen sietettem tovább. Nem akartam lebukni, s bíztam abban, hogy nem is fogok.
A nyilvántartásba begépeltem a nevet: Aaron Freiheit
Az olvasásra nem pazaroltam az időmet, rögtön megnyomtam a nyomtatás gombot. Ahogy a kezembe fogtam a lapot, kikapcsoltam a számítógépet és egy taps után elhagytam a szobát.

Örültem, hogy minden ennyire simán ment, nem lett volna elfogadható magyarázatom arra, mit is kerestem. Tudtam, hogy az irányítók tudják, hogy én használtam a számítógépet, de ennek már nincs jelentősége. Én is ugyan olyan tagja voltam a rendszernek mint Emily, vagy akár Brian. Joggal használhatok mindent, ami itt van. Talán más embert ez izgatná, s minden lehetőséget megragadna arra, hogy felbecsülhetetlen titkokat tudjon meg az összes számára fontos emberről, és ezeket felhasználhassa ellenül. Lehet, hogy a régi énem élt volna ezzel a lehetőséggel, de nekem feladatom van. Már így is elpocsékoltam egy hetet, ahelyett, hogy cselekedtem volna. Anélkül, hogy biztonságba helyezném a családom, úgysem fogok semmit tenni, így Brian kifogások nélkül vállalta el a megoldások keresését. Mivel nem kell ezen tovább aggódnom, koncentrálhatok arra, amiért itt vagyok. Lecsukatni az egész bandát, egytől egyig. Viszont ehhez olyan segítség kell, amit csak egy helyen találok meg.

* * *

A gyomrom összeszorult, mikor beléptem az épületbe. Nem mutattam ki az aggodalmam, látszólag magabiztosan követtem az előttem haladó fegyőrt. Próbáltam nem foglalkozni a rácsok mögül értelmetlen dolgokat kiabáló rabokkal, de be kell vallanom, hogy egy kicsit megviselt ez a hely. Nem bírnám ki, ha itt kéne élnem. Sokkoló volt látni ezt az egész helyet, ahol Németország legkegyetlenebb bűnözőit tartják.
- Kérem vigyázzon, Freiheit nagyon hirtelen természetű ember, lehetetlen tudni, mi járhat a fejében – hívta fel a figyelmemet a veszélyre az őr.
- Köszönöm, de azt hiszem elboldogulok vele – bíztam benne, hogyha megtudja miért jöttem, készségesen fog nekem segíteni.
- Azért két őr itt fog állni az ajtó előtt – mondta, majd elindult.

Számtalan féleképp elképzeltem őt, de egyik feltevésem se volt helyes. Az asztalnál egy magas, jóvágású férfi ült, rövid, sötétbarna hajjal. Talán szimpatikusnak tartottam volna, ha nem ilyen helyzetben találkozunk, és nem lett volna a tekintetében valami fura. Mintha az első perctől kezdve színtiszta gyűlöletet érezne irántam.
Köszönésre nyitottam volna a szám, de ő megelőzött.
- Hagyjuk az udvariaskodást, tudom miért jött – a hangja mély volt és határozott.
- Valóban?
- Maga is csak Daniel egyik kutyája lehet, ki más látogatna meg.
- Úgy hiszem, téves elméletet gyártott
A pillanatnyi megingást, amit a fogadtatás okozott, rögtön elfelejtettem. Hirtelen úgy éreztem, képes vagyok hatni rá.
- Talán nem tagja annak a bandának? – célozgatott gúnyosan.
- De, ez így van. Viszont nem azért, amiért gondolja
- Mindenki ezzel jön! Csak azért, hogy eláruljam mi az egész megoldása. Daniel összes embere tudni akarja.
- Megoldása? – a szemem elkerekedett. Van ennek az ügynek egy rejtett dolga? Vajon mit érthet azon, hogy mindenki tudni akarja?

- Az emberek általánosságban véve ostobák, főképp Daniel csapata – ezeket a szavakat hozzám intézte, még mindig azt hitte, hozzájuk tartozom – Viszont a kis vezéretek sejti, hogy ellett előle valami hallgatva és fél, hogy emiatt minden terve romba dől
- Nyilván másképp vélekedett róluk, mikor még maga is közéjük tartozott, csak éppen a vezető volt más
- De hát…
- Honnan tudom? Sok olyan dolog van, még álmában sem gondolná, hogy tudomásom van. Craig Burner volt az, akiben vakon megbízott. Most elítéli azokat az embereket, akik ugyanezt teszik, csak más vezetőnek. Az idősebbik Burner nem is sejtette, mennyire ravasz az öccse, de maga sem. Ezt rontotta el Craig, túlságosan nyíltan számított magára, így tudta nélkül hangolta Danielt maga ellen, Aaron.

Egyre jobban ledermedt, de én nem hagytam abba.
- Ok nélkül van börtönben. A műkincsrablásnál nem volt jelen, csak az előbb említett okok miatt maga lett az, akit Daniel kiszúrt a balhé elvivésére. Nem szörnyű ártatlanul itt ülni?
Felugrott a helyéről, és vészjóslóan közeledni kezdett felém. A karját a magasba lendítette, készülve az ütésre.
- Segíthetünk kijutni innen, ha maga is segít nekünk!
Megállt a keze a levegőben.
- Segíthetnek? Kivel? Innen lehetetlen kijutni!
Eddig tartott az álarca, meggyötört arccal zuhant vissza a székre. Az itt eltöltött idő meggyengítette.
- Higgye el, nem az. Bízunk abban, hogy olyan információval rendelkezik, ami ha lehetővé nem is, de sokkal megkönnyíti Daniel és a többi ember elfogását
- Mondja meg ki a társa! – kérte ingerültebben.
- Emily – mondtam ki a nevét gondolkodás nélkül.
A tekintetéből tudtam, hogy végleg győzedelmeskedtem.

21.rész

Eltelt egy hét, de én nem tettem semmit. Nem mertem lépni, csak egy dolog járt a fejemben. Kétségbeesetten ültem le a közelben álló székre. Az idegesség kiült rám, heves lábrázásba kezdtem. Olyan volt, mintha a szívemet szorítaná valami. Féltem. Nem tudtam, meddig hajlandók elmenni.
- Bill, mi történt, miért sírsz? -  Emily arcáról sugárzott az aggodalom.
Észre sem vettem, hogy már percek óta könnyek áztatják az arcom.
- Mi lesz a családommal? – néztem rá fájdalmas tekintettel.
Nem kockáztathatom azt, hogy ott vágjanak vissza, ahol a legjobban fáj. Pedig ha én lebukom, fogalmam sincs mit fognak tenni.
- Tehát ezért vagy ilyen „aktív” ezen a héten – állapította meg.
- Leszarom azt a fülbevalót addig, amíg Ők nincsenek biztonságban! – tört ki belőlem, a kelleténél jóval ingerültebben.
- Megértem, de… - próbált valamit mondani, de én félbeszakítottam.
- Ha megértenéd, nem jönnél ezekkel a ’de’ kezdetű mondatokkal! Neked senkidet sem tudják bántatni, pont ezért akarsz mindent megtenni, hogy lebukjanak! Így könnyű a bosszúra koncentrálni…Viszont tőlem nem kérheted, hogy egy fülbevaló fontosabb legyen, mint azok, akik egész életemben mellettem voltak! – soha nem beszéltem még így vele. Szinte már ordítottam. Nem tehetett róla, mégis rajta vezettem le minden feszültségem.

A gyönyörű zöld szeméből útjára kelt egy apró könnycsepp, majd elhalt a forró ajkain. Csak nézett rám, s a tekintete csalódottságot sugárzott.
Nem szóltam semmit, a dühöm még mindig erősebb volt. Megrázta a fejét, és kirohant a szobából. Úristen, mit tettem? Hogy lehettem ennyire érzéketlen? Miért őt vádoltam?
A bűntudat végig futott az egész testemen. Hiszen Ő volt az a lány, aki visszarántott az életbe! Talán nélküle már én is rég Daniel egyik szolgája lennék, aki gondolkodás nélkül lesi minden parancsát.

A gondolataimba égett ez a tekintet. Eddig mikor rám pillantott, nem láttam benne mást, csak feltétel nélküli szeretetet. Pedig annyi mindent átélt, ott lehetett volna a fájdalom, a kín, a szenvedés…De az ő szemében mégis csak a boldogság ragyogott, tisztán és elűzhetetlenül.
Miért kellett pont a legfájóbb pontjára tapintanom?


„ Itt fekszik mellettem, de én nem tudom mit mondhatnék. Csak csendben simogatom a hátát, pedig úgy mondanék valamit. Valamit, amitől legalább egy kicsit megnyugodna. Miért pont az ennyire önzetlen és értékes embereknek kell szenvedniük? Miért azokat büntetik, akik a legkevésbé sem érdemlik meg?
Annyira szeretnék neki segíteni, de az egyetlen dolog, ami véglegesen elmulasztaná a fájdalmát, jelenleg lehetetlen.
Ekkor jutott eszembe valami.
- Nem gondoltam volna, hogy te is ezt a módját választod a feszültség levezetésnek – bíztam benne, hogy eszébe jut.
Rám emelte a könnyes tekintetét, s egyszer csak apró mosoly jelent meg a szája szegletében.
- Van jobb ötleted? – kérdezte.
- Mondjuk a beszélgetés – néztem rá komolyan – Te is ezt mondtad nekem és segített
- Ha emlékeim nem csalnak, ezek után nem sokkal sértődötten elrohantál
- Ez így van, de én ostoba voltam és te nem vagy az. Mesélj róla!

Felült az ágyban, és meredten nézett maga elé. Mintha két külön része viaskodna, s egyenlőre nem tudná, melyik fog győzedelmeskedni.
- Tudod régen én sem hittem el, hogy más megértheti a problémám. Saját magam akartam megoldani mindent, de látod, hogy nem sikerült. Te segítettél abban, hogy rájöjjek néhány nagyon fontos dologra és hidd el, ketten könnyebb. Még ha nem is segíthetek igazán, legalább nem kell magadban tartanod mindent – megfogtam a kezét, s csendben vártam a válaszát.
Nem akartam ráerőltetni semmit, Ő is hagyta, hogy egymagam jöjjek rá a dolgokra, csak megmutatta az utakat.
- Aaron számomra mindig a példa volt. Jól teljesített az iskolában, mindig tudta, mit kell tenni, de amiért a legjobban imádtam az az, hogy nem csak a testvérem, hanem a barátom volt. Akkor sem hagyott magamra, mikor rájöttek az emberek, hogy Ő minden tekintetben tökéletes. Viszont az emberek szemében én voltam az idegesítő kishúg, akit mindenáron le kell koptatni. Nem csodálkozom ezen, hiszen én láttam, tudtam milyenek ők valójában. Craig Burner meg akarta szerezni a bátyám.
- Állj! – szóltam közbe – Ki ez a Craig Burner? Az, akire gondolok?
Bólintott.
- Daniel bátyja. Minden szempontból Ő volt a helyi menő és Daniel örökké az ő árnyékában élt. Viszont én egyszer tanúja voltam annak, valójában miért van mindenki Craiggel. Féltek tőle, mindannyian. Láttam, ahogyan megfenyegetett néhány srácot, akik el akartak menni. Hallgattam a dologról, így nem lett belőle akkora gond. Csakhogy én nem gondoltam bele, mi lesz akkor, ha tényleg senkinek se beszélek róla… Aaron-t megtévesztette Craig. Ő azt hitte, egy rendes emberrel barátkozik, közben talán az egyik legaljasabb ember volt, akit ismerek. Én nem tettem semmit, pedig talán az elején még hallgatott volna rám. Mikor végül rávettem magam, hogy beszéljek vele erről a barátságról, már késő volt. Lerázott, s hajthatatlan maradt. Vakon bízott Craigben.
- De hogy…
- Kerül a képbe Daniel? – fejezte be a kérdésem – Egy napon megelégelte, hogy a bátyjának ekkora tekintélye van a városban, és elhatározta, hogy Ő még annál is nagyobbat akar. Nem tudom, hogy került be Craig baráti körébe, hiszen soha nem voltak olyan kapcsolatban. A továbbiakban is megjátszott volt kettejük között minden beszélgetés, legszívesebben a sírba küldték volna a másikat. Csakhogy Craig egy fokkal jobb volt Danielnél. Volt benne annyi tartás, hogy ne bántsa a saját testvérét.

Meglepődöttségemben eltátottam a számat.
- Látom tudod, mi következik – mondta Emily.
Próbáltam kiűzni a fejemből azokat a képeket, ahogy Daniel a bátyját…
- A műkincsrablásnál történt – folytatta – Az akció néhány lépése balul sült el, megszólalt a riasztó. Danielt majdnem elkapták, de Craig kimentette őt. Viszont a hála nem olyan formában jött, ahogy az ember elvárná. Rájött, hogy itt a lehetőség, hogy átvegye a bátyja helyét. Lelőtte őt. Mindenkivel elhitette, hogy egy biztonsági őr lőtte le és senki nem mert kérdezősködni, hiszen mindenki azt hitte, tökéletes közöttük a viszony .Mindenki, kivéve egy embert. Aaron tudta, hogy valami nincs rendben. Hiába használta ki őt is Craig, valahol titkon a barátjának tekinthette őt, hiszen majdnem mindent elmondott neki. Daniel mindent előre eltervezett, tudta, hogy kell egy bűnbak, hogy befejezzék a nyomozást. Akkorra már olyan kapcsolatokkal rendelkezett, hogy bármit el tudott intézni. Nyilván innen már kitalálod, ki volt az, akit kinézett magának.

Számtalan kérdés fogalmazódott meg bennem. Honnan tudja Ő mindezt? Ha nem volt benne ebben, kitől tudott meg mindent ennyire pontosan? Hiába mart a kíváncsiság, nem mertem őket feltenni. ”


Valamit tennem kell. Nem bírom ki ezzel a tudattal, hogy ennyire megbántottam. De most mi legyen? Meglehet ezt egyáltalán valahogy magyarázni? Mi van, ha egy olyan sebet téptem fel, ami már soha többé nem gyógyul meg?

Bocsánat

Szeretnék elnézést kérni azért, amiért ilyen ritkán jelentkezem. Más dolgokkal vagyok elfoglalva, és inkább vagyok a barátaimmal, mint hogy folyton a gép előtt üljek. A jövő héten költözünk is, így a gondolataim is máshol járnak. Emellett az iskola és a tanulás sem utolsó, és a tánccal is foglalkoznom kell. Tudom, hogy az embernek arra van ideje, amire akarja, hogy legyen, de nekem egyszerűen nem jön össze.  Nem hagyom abba, csak egyenlőre nem tudom mikor jön a következő. Remélem ezzel nem veszítem el minden olvasóm, és megértitek ezt az egészet :/
Gondoltam ezt elmondom, hogy tudjátok, miért nincs már olyan gyakran rész, mint régen.

20.rész

Zihálva ültem fel az ágyban, s nem bírtam megnyugodni. Próbáltam arra koncentrálni, hogy biztonságban vagyok, és ez egy picit segített.
Mikor már egyenletesen vettem a levegőt, kikászálódtam az ágyból. Belenéztem a tükörbe, és szinte megrémültem magamtól. Az alvadt vér ott volt az arcomon, a ruhám szakadt volt.
Ekkor vettem észre, hogy a közelben álló székre már valaki tett oda ruhát.
Biztosra vettem, hogy Emily volt, hiszen csak ő az , aki ennyire foglalkozik velem. Megfogtam őket, és elmentem zuhanyozni.

Körülbelül negyed óra múlva megkönnyebbülten léptem ki a fürdőből. Sokkal jobban éreztem így magam. Leültem, és gondolkodtam.
Most mi lesz? Vajon mi lesz a következő lépés?

Nyilván oda kell adnom a lemezt Dan-nek.  Ezek után, hogy még jelezni se méltóztattak… Valahogy muszáj lemásolnom!
Idegességemben ledobáltam a koszos ruhákat a földre. Felálltam, és elindultam megkeresni Emily-t és Brian-t.

Nem kellett sokat keresgélnem őket, csak egy teremből szűrődött ki fény. Benyitottam, és minden szem rám szegeződött.
- Minden oké? – kérdezte rögtön Emily, mire bólintottam.
- Van már valami? – tettem fel azt a kérdést, ami a legjobban érdekelt.
- A fegyver egy bizonyos Philip Morgan-é – fordította felém  a monitort, amin a támadóm adatlapját láttam – Többször büntették ittas vezetésért, de most jön az érdekes dolog. Emberölés gyanújával ültették le, viszont hirtelen, egyik napról a másikra kiengedték, fél évvel ezelőtt

Gyors fejszámolást végeztem, mivel Greg titokban mondott pár dolgot erről az alakról.
- Nyilván akkor csatlakozott – vázoltam az elméletem – De akkor kellett valami nagyon értékes dolgot ajánlania Dan-nek, hogy kihozassa a börtönből
- Lehetséges – mondta Brian – De mi lehet az? Vagy egyáltalán hol ismerte meg ezeket?

Hirtelen elért azt isteni sugallat. Visszarohantam a szobához, és a ruháim után kezdtem kutatni.
- Valamit keresel? – szólalt meg valaki a hátam mögött.
Ijedtemben ugrottam egyet, de amikor megfordultam, rögtön megnyugodtam.
- Hol vannak a ruháim?! – kérdeztem Emily-től.
- Gondolom kimossák – vonta fel a szemöldökét – Miért?
- Úristen! Azonnal oda kell mennünk! – néztem rá kétségbeesetten.

Nem értette, miért fontos ez nekem ennyire, de mutatta az utat. Nem volt időm neki elmagyarázni, kitudja mikor akarják kimosni.
- Kérlek, menjünk gyorsabban! – szóltam, mire futni kezdett.
Az alaksorba mentünk, ahol egy nő pakolta a ruhákat a mosógépbe.
- Állj! – kiáltottam rá, amitől összerezzent.
- Van valami probléma? – kérdezte zavartan.
- Hol vannak a ruháim? – támadtam le.

- A 3-as szobából elvitt egy farmert és egy pólót, azokat keresi – mondta helyettem Emily, én pedig hálásan néztem rá.
- Ó, azokat már betettem a gépbe! – mutatott rá az éppen a mosás közepén tartó mosógépre.
Hangos szitkozódásba kezdtem.
- Bill, mi bajod van?! – Emily.
- Volt egy papír a nadrágzsebben, ami rohadtul kellett volna! – kínomban leginkább a falba vertem volna a fejem, de nem tettem.

- Erre gondol? – nyújtott át a nő egy lapot, amin hatalmas Z betű volt.
- Igen! – kiáltottam örömömben.
- Mindig megnézem a zsebeket, ilyen helyen muszáj – mondta, majd elvonult folytatni a munkáját.
Elindultam felfelé, Emily pedig jött utánam.

Bevillant az álmom, és hirtelen ötlettől vezérelve rákérdeztem:
- Nem tudod véletlenül, mi Brian vezetékneve?
- Öhm – gondolkodott el – Gotlieb azt hiszem
Felszabadultan sóhajtottam fel. Érdeklődve pillantott rám, én pedig úgy gondoltam, itt az ideje, hogy mindent elmeséljek, s így is tettem. Elmondtam az álmokat, a betűs mappákat, a lemezt, semmit sem hagytam ki.

- A helyzetünk elég rossz lenne, ha Brian nem  a mi oldalunkon állna – gondolkodott el – De inkább nézzük, mi van a papíron!
- Rendben – mondtam, majd széthajtottam.

„ 11/18, Berlin
23:00 perckor érkezik az autó, rendőri kísérettel. Sofőr megvan, a rendőrök száma 8. ”

Érdeklődve pillantottam a mellettem ülő lányra.
- Pont egy hónap múlva – mondta halkan.

A szöveg egy cikkel folytatódott:

„ Berlinbe érkezik a világ legdrágább fülbevalója! A készítője a világ összes pontjáról akarja a leggazdagabb licitálókat összegyűjteni, hogy a befolyt összegből a földrengés károsultjait támogathassa. Információink szerint a fülbevaló érdeke 8,5 millió dollárra rúg, ami valljuk be, nem kevés pénz.
A körte alakú függők, színtiszta, hibátlan gyémántok, némi platinával megdobva. A gyémántok összesen 60,1 karátosak. A két fülbevaló együtt 12020 miligramm súlyú.
Ékszert ajándékozni nagyon romantikus, de aki ezt a szépséget szeretné, annak mélyen a pénztárcájába kell nyúlnia.
A licitálás október 19-én lesz, a fülbevaló egy nappal előtte érkezik hazánkba, komoly rendőri kísérettel. Aki a legtöbbet ajánlja, az mehet a következő licitre, aminek az időpontjáról és helyszínéről értesítik őt. ”

Z akció
vezető: Daniel Burner, xxx ”

Ennyi volt a lapra nyomtatva.
- Tehát ezt akarják megszerezni – mondta Emily.
- Ennyi információ nem elég! – állapítottam meg – Muszáj meg állítanunk őket, de csak a vezetőt tudjuk… Ez így nem fog menni!
- Pont ezért kell bekerülnöd közéjük, Bill! – nézett rám komolyan Emily.

19.rész

- Mit csinálsz a házamban? – kérdezte idegesen, miközben egyre közelebb jött felém.
Nem feleltem, továbbra is csak gondolkodtam. Hogyan menekülhetnék el? Végignéztem a szobán, de semmi használhatót nem találtam.
Mikor visszanéztem rá, egy pisztoly csövével találtam szembe magam.  Nagyot nyeltem.
- Daniel küldött? – ordított.
- Nyugodj meg! – léptem felé közelebb, feltartott kezekkel.
- Ne osztogass tanácsokat, nem vagy olyan helyzetben! – mondta gúnyosan – Indíts a nappaliba, de semmi hirtelen mozdulat, vagy véged!

Megtettem amit mondott. A szívem a torkomban dobogott, halálfélelem kerülgetett.
- Ülj le! – intett az ott álló szék felé.
- Válaszolj a kérdésemre! Dan küldött? – tette fel újra.
- Igen – nyögtem ki nagy nehezen.
- Sejtettem – mondta, majd kihúzta a szekrény egyik fiókját, és egy revolvert vett elő.

- Mit akarsz tőlem? – kérdeztem most én.
- Egy kicsit szórakozom – mosolygott gúnyosan, majd kiürítette a tárat.
Nem értettem mit akar csinálni. Lelő, vagy csak meglő? Egyik lehetőség sem tetszett igazán. A túlélő ösztön előtört belőlem, és egy gyors mozdulattal gyomron rúgtam.

Sokkal erősebb volt nálam, így mielőtt elfuthattam volna mellette, megragadott és nekivágott a falnak.
Próbáltam nem törődni a fájdalommal, de a fejem szinte szét akart esni. A szoba forgott velem, de az eszméletemet nem veszítettem el.
Egy töltényt tett a tárba, majd egy gyors mozdulattal megpörgette, és visszacsapta a helyére.
- Nézzük csak, mennyire van veled a szerencséd – tartotta a homlokomhoz a fegyvert, mire megpróbáltam odébb csúszni. Az ellenállásom nagyon idegesíthette, mert pár pillanat múlva megéreztem a vér ízét a számban.
Újra felemelte a revolvert.
A légzésem felgyorsult, de semmit sem tudtam tenni.

Azt mondják, ha halál közeli élményben van részed, lepereg előtted életed filmje, de velem nem ez történt. Csak az jutott eszembe, hogy mennyi mindent nem tettem még meg. Nem állítottam meg Dant, sőt, még csak a zsebemben lapuló papírt sem olvastam el! Felrémlett előttem a szeretteim arca, hogy mennyi mindenkit elveszíthetek azzal, ha most meghalok.

Az ujját a ravaszra tette, én pedig lehunytam a szemeim, és vártam. Nem történt semmi. Úgy látszik mellém állt a szerencse… Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy újra akar próbálkozni. Na azt már nem!
Felpattantam, és kicsavartam a kezéből a revolvert. Ha nincs mellettem a meglepetés ereje, ez nyílván nem sikerült volna.
- Vége a játéknak! – mondtam komolyan.
- Ugyan már, gyáva vagy te még ehhez! – vigyorgott gúnyosan, majd a zsebe felé nyúlt.
Tudtam, hogy muszáj megtennem. Nincs más lehetőségem, máshogy nem élem túl!

Meghúztam a ravaszt, s egyenesen lábon találtam. Felordított a fájdalomtól. Ezt komolyan én tettem? Képes voltam rálőni egy emberre? Úristen!
Átugrottam fölötte, és kifutottam a házból. Csak rohantam, nem néztem merre. Mikor már elég messze voltam, kerestem egy telefonfülkét, és kihívtam a mentőket.

Reménykedem, hogy a kesztyű miatt nem hagytam ujjlenyomatot, és mással sem találnak meg. Szerencsére a pisztolyt magammal hoztam, így eggyel kevesebb lebukási lehetőség.  

Most, hogy egy kicsit megnyugodtam, szemügyre vettem, hol is vagyok. Alig egy saroknyira voltam az irodaháztól.
Muszáj oda mennem, meg kell tudnom, ki volt ez az ember!
Sietős léptekkel indultam meg, s reméltem, itt nincs záróra.

Megálltam az ajtó előtt, és gondolkodtam, hogy tudnék bemenni. Még mielőtt bármit is tehettem volna, kinyílt magától.
- Gyere be Bill – mondta Brian, én pedig beléptem. Az ajtó becsukódott mögöttem, s így teljes sötétség borult a helységre.
- Nem lehetne… - kezdtem bele, mire valaki tapsolt egyet, s felkapcsolódott a villany.
A hirtelen fénytől hunyorognom kellett, így nem láttam, ki az.
- Mi történt veled? – hallottam meg az aggódó hangot, majd nem sokkal később egy meleg kezet éreztem az arcomon.

- Nem fontos – töröltem meg a szám – Meg kell tudnom, kié ez a fegyver!
Odanyújtottam Briannak.
- Te is megfogtad? – kérdezte.
- Csak kesztyűvel – feleltem.
- Akkor jó! – mondta – Így sokkal könnyebb lesz a dolgunk! Gyertek!

Egy eddig számomra ismeretlen helységbe mentünk. Nem figyeltem mit csinálnak, csak lerogytam az egyik székre. Nehezemre esett nyitva tartani a szemem, nagyon fáradt voltam.
- Nem kéne inkább aludnia? – hallottam Emily hangját.
- Vidd el az egyik szobába – adta ki az utasítást a főnök.
Csendben követtem Emilyt.

Egy egész otthonos szoba tárult elém.
- Mi történt Bill? – tette fel most először a kérdést.
- Később elmondom, rendben? – kérdeztem, mire ő egy aprót bólintott.
Ledobáltam a földre a ruháim, és bedőltem az ágyba. Nem kellett fél perc, s máris máshol jártam.

Hazudnék, ha azt mondanám jól aludtam. Forgolódtam, s rémálmaim voltak.

A számítógép lassan olvasta be a lemezt, én pedig idegesen doboltam az ujjammal.
,,Kérem a jelszót” – írta ki az üzenetet a gép.
Gondolkodás nélkül gépelni kezdtem, s pár pillanat múlva elém tárult az összes titok.
,,Y akció, 2012. április 23.
vezető: Daniel Burner, Brian Whißel

Weisser csatlakoztatva, akadály elhárítva. Két sérült, egy halott.

Az autó 21:25 perckor érkezik, rendőri kísérettel. ”

Hideg leheletet éreztem a nyakamon, s mikor meg akartam fordulni, minden elsötétült.

18.rész

Mikor beléptem a raktárba, rengeteg szempár szegeződött rám. Talán ők is hallották, hogy én nagy valószínűséggel áruló vagyok?
Magabiztosan mentem előre, úgy tettem, mint aki nem veszi észre őket.
- Bill! – szólított meg valaki, én pedig a hang irányába fordultam. Greg vigyorgott rám.
- Téged is látni? – kérdezte – Jó rég nem néztél felénk. Mizu?

- Elutaztam – hazudtam a szemébe – De most már nem vágyom másra, csak egy jó bulira!
- Ezt örömmel hallom – lelkesedett fel – Megkérdezem Dant, jöhetsz-e te is!
Nem várta meg a válaszom, már rohant is az említetthez. A válasz valószínűleg elutasítás lesz… De valahogy muszáj rávennem őket, hogy újra hívjanak!

Pár pillanat múlva Dan és Greg állt előttem.
- Szóval jönni akarsz? – kérdezte Dan. Az arcáról semmit sem tudtam leolvasni, ami egy kicsit zavart.
- Igen – feleltem.
- Rendben. De még egy olyan húzás, mint annál a boltnál, és soha többet nem jössz velünk sehova! – a hangja fenyegető volt.
- Nyugi, az csak pillanatnyi elbizonytalanodás volt. Megváltoztam – feleltem komolyan, s úgy tűnt el is hitte.
Gyakorlatilag nem hazudtam, mert tényleg megváltoztam, csak éppen nem úgy, ahogy ők gondolják.

Most sem egy olyan buli volt, amilyenbe az emberek általában járnak. Vagy talán Dan csak tesztelni akar? Muszáj mindent jól csinálnom!
- Bill, te mész előre! – mondta Dan, mikor megérkeztünk egy házhoz.
- De mit keresünk mi itt? – kérdeztem meglepve.
- Visszavesszük, ami a miénk! – felelte – Nemrég eltűnt az egyik bandatagunk… Nem kerestük volna, jelentéktelen volt számunkra. Csakhogy kiderült, hogy lenyúlt tőlem egy CD-t!
- CD-t? – vontam fel az egyik szemöldököm.

- Igen Bill, talán valami vicceset mondtam? – kérdezte gúnyosan – Tudod ez nem olyan CD, mint amiket te csináltál! Ezen nagyon fontos adatok vannak, és kell nekem! Ha szerencsénk van, még nem jött rá a jelszóra…
- Szerintem küldjük be csak őt – szólalt meg egy nagydarab fiú hátulról – Vele nem veszítünk sokat, ha lebukunk!
- Jó gondolat – vigyorgott rám gonoszan Dan, majd a kezembe adott egy kulcsot és egy elemlámpát – Menj!
- Hol keressem a CD-t? – tettem fel az utolsó kérdésem.
- Nem tudom – felelte – 15 perced van, ha előbb megjelenne, jelzünk!

Bizonytalanul indultam meg az ajtó felé. Közben végig azon járt az agyam, hogy miért ennyire fontos az a lemez…
Beléptem a házba, és megcsapott a dohos szag. Hogy tud valaki itt élni?
Az egyetlen szerencsém az volt, hogy elég kicsi volt. Egy hálószoba, egy fürdő, egy konyha és egy zsebkendőnyi nappaliból állt az egész.

Végignéztem minden helységet, már csak a hálószoba volt hátra. Bementem, és itt is folytattam a kutatást. Kihúztam az első szekrény fiókját, ami mappákkal volt tele. Mindegyik elején egy betű volt, áthúzva. Mikor az utolsóhoz értem, meglepődtem. Ezen csak egy Z betű állt, semmi más.
Nem kellett pár másodperc, míg rájöttem, hogy az ABC betűit láttam minden mappa elején.

De… A múzeum igazgatótól elvett mappáén is egy betű volt, méghozzá Y! Kinyitottam a kezembe lévő dossziét, de csak egyetlen lap volt benne. Nem olvastam el, csak összehajtottam és  a zsebembe tettem.

A lemezt továbbra sem találtam, de aztán megakadt a szemem a számítógépen. Mi van ha…?
Bekapcsoltam. Megnyomtam a CD olvasó gombját, az pedig kiadott egy lemezt. Ezen is egy nagy Y díszelgett. A gép melletti tokból kerestem egy üres lemezt, és megpróbáltam rámásolni, sikertelenül.
- A francba! – szitkozódtam.
Tovább próbálkoztam, de hiába. Mi van, ha olyan titkok vannak rajta, amivel akár lecsukathatnánk az egész bandát? Mi van, ha itt van a kezemben a megoldás?

Kulcs fordult a zárban. A tulaj hazajött! Kétségbe estem, és fogalmam sem volt, mit csináljak. Megpróbáltam gyorsan lenyugtatni magam, és az agyamban pörgetni kezdtem a lehetőségeket.
Kinyílt a szoba ajtaja, én pedig egy dühös férfival találtam szembe magam.

17.rész

- Kész vagy? – suttogta, mire egy alig láthatót bólintottam. Egy utolsót igazított fekete haján, majd besétált az épületbe.
Legszívesebben vele tartottam volna, de tudtam, hogy nekem más a dolgom. Elindultam a fal mellett. A sarkon ott állt a fekete autó, amibe gyorsan be is szálltam. Nem akartam az időmet pazarolni, ki tudja mi történik, amíg nem vagyok ott.
- Tessék – nyújtott át egy összehajtott lapot Brian – Ne feledd, alig 1 perced lesz az étterem konyhájában, ha nem sikerül, mindennek vége!
Bólintottam. A pisztolyom eltettem, s végül én is elindultam. A hátsó ajtóhoz rohantam. Idegesen nyomtam le a kilincset, de az ajtó elsőre kinyílódott. Ezek szerint eddig minden tökéletesen működik…

Rápillantottam az órámra. Még hét percem van arra, hogy bejussak a konyhába. Minek kellett ekkorára építeni ezt a helyet? Egyáltalán kinek volt az az értelmes ötlete, hogy éttermet tegyen egy múzeumba?
Megráztam a fejem, és arra próbáltam meg még inkább koncentrálni, amiért itt vagyok.
Úgy tettem, mint aki egyszerű nézelődő, de így is érdekesen néztek rám, már csak a fekete ruhák miatt.  Egyre gyorsabb léptekkel haladtam, de aztán rá kellett jönnöm, hiába. Brian mindent elintézett, csak azt nem mondta el, hol is van az étterem.

Nem fogok időben odaérni, nem fog sikerülni!
Teljesen kétségbe estem.
- Mindjárt megnézem a térképen, hol a wc – mondta egy anyuka a kisfiának – Gyere, erre kell menni!
Elindultam feléjük, szinte már rohantam, s mikor a nő mellé értem, kikaptam a kezéből a térképet. Szitkozódva kiáltott utánam, de nem foglalkoztam vele.

Mikor már elég messze voltam tőlük, tanulmányozni kezdtem a papírt.
- Istenem, hogy lehetek ekkora idióta?! – ócsároltam magam, hiszen az étterem majdnem ott volt, ahol bejöttem, csak én pont rossz irányba indultam. Csak a lépcsőn kellett volna felmennem…
Nem foglalkoztam azzal, hány embernek megyek neki, csak rohantam teljes erőmből. Ez feltűnt a biztonságiaknak is, így egyre gyanúsabban méregettek.

Az egyikőjük a rádióján beszélni kezdett, de én csak foszlányokat hallottam.
Fekete ruha…E4-es szektor…
Remek, még ők is rám fognak szállni?

Egy picit megkönnyebbültem, mikor megláttam az éttermet. 2 percem van arra, hogy a konyhába kerüljek. Bementem, és körbenéztem. A lehetőségeimen kezdtem gondolkodni,  de egyre idegesebb lettem.
Ekkor olyan dolog történt, amit nem is merek elhinni. Egy kutya rohant be, és elképesztő káoszt okozott. Elindultam a konyha ajtajához, és kinyitottam. Valószínű húst sütöttek, mert a kutya egyből nekiiramodott.
Már a biztonságiak is megjelentek, és próbálták elkapni. A szakácsok hirtelen azt sem tudták, mit tegyenek, elkezdték kergetni az állatot.
Kihasználtam a lehetőséget, és bementem. Elbújtam az egy ajtó mögött, és vártam.

Néztem az órát, és számoltam a másodperceket. 6…5…4…3…2…1…
Minden elsötétült. Én láttam, hála a szemüvegnek amit adtak. Eljött az a dolog, amitől a legjobban tartottam.
Felmásztam a legmagasabb pontra, ami a szellőző alatt volt. Világ életemben tériszonyom volt, de most nem foglalkoztam vele. Még húsz másodperc…
Eltoltam a rácsot, és nagy nehezen felhúztam magam. Nagyot szusszantam. Tényleg muszáj lesz még többet edzenem…

Az utolsó pillanatban tettem vissza a helyére a rácsot. Láttam, hogy visszajön az áram, és hallottam a nagy hangzavart.
Itt vagyok a szellőző rendszerben… Nagy levegőt vettem, és folytattam a dolgom. Elővettem az elemlámpám és a papírt, amit Brian adott. Részletesen le volt rajzolva, merre is kell haladnom.
Szűkös volt a hely, és nem is volt valami tiszta. Nehezen, de eljutottam a kijelölt helyre.
Csendben figyeltem az alattam zajló eseményeket.

- Igazán büszke lehet arra, hogy egy ilyen hely igazgatója – mondta kedves hangon a fekete hajú lány.
- Meg kell hagyni, jól végzem a dolgom – húzta ki magát a kissé kopaszodó, negyvenes évei végében járható férfi.
- Valóban – biccentett elismerően a lány, majd közelebb lépett.

- Én viszont nem ezért jöttem, Mr. Weisser – mondta.
- Sejtettem – dőlt hátra a székében a férfi.
A magas sarkú koppant párat a földön, majd a fekete már az asztalon ült.
- Tudja sokat hallottam magáról, és a munkásságáról – mosolygott – Érdekelne, mikben is utazik
- Ezt hogy érti? – lazította meg a nyakkendőjét.

- Ne próbálja meg beadni nekem, hogy egy múzeum igazgatásából tett szert a vagyonára… - felelte gúnyosan a lány.
- Ki maga? – állt fel a székéből, és dühösen méregette az előtte ülőt.
- Itt most én kérdezek! – mondta ingerülten a fekete.

Weisser kihúzta a fiókját, és egy pisztolyt kapott elő. Egyenesen a vendégére szegezte.
Eljött az én időm. Lerúgtam a szellőző rácsát, és leugrottam. Azzal a lendülettel a földre is rántottam az igazgatót.
A társam a kezére lépett, így eltudta venni tőle a pisztolyt. A másik karját hátrafogtam, így nem tudott nagyon mozogni.
- A jövő héten lesz két éve, hogy elloptak egy nagyon híres festményt. Ide tartott, de soha nem érkezett meg. Mit tud erről? – kérdeztem gúnyosan.

Nem felelt.
- Kérdeztem valamit! – kiáltottam rá.
- Nem mondok semmit! – nyögte ki.
- Nincs is rá szükségünk – mondta a lány, a kezében egy dossziéval.

A férfit megkötözte, majd sietősen távoztunk. Beszálltunk a ránk váró autóba, és mindketten szinte együtt sóhajtottunk fel.
A lány egy könnyed mozdulattal elhajította a fekete parókát, így láthatóvá váltak a szőke tincsei.
- Szép volt Bill – mondta elismerősen Emily.

16.rész

- Csak célozz a körbe! – utasított Brian.
Ránéztem a tőlem több méterre álló bábura. Mi lesz, ha egy igazi emberre kell rálőnöm? Nem akarok gyilkos lenni!
- Bill! – mondta ingerültebben, amire kizökkentem a gondolkozásból.
Felemeltem a pisztolyt, és céloztam. Egyenesen szíven találtam.
- Ez szép volt! – tátotta el a száját Brian – Ne mond, hogy ehhez is tehetséged van?!

Ennél rosszabb bókot még életemben nem kaptam. Tehetség a gyilkoláshoz? Fantasztikus.
Több helyre kellett céloznom, és mindegyiket szinte hiba nélkül eltaláltam.
- Bevallom, megleptél – próbált velem beszélgetni, miközben az irodája felé tartottunk – Nem sok újoncnak megy ilyen jól a lövés
- Remek – motyogtam magam elé – Emily hol van?
Körülbelül a gyakorlás fele után elment, s egy szót sem szóltak nekem arról, miért.
- Elment, hogy kiderítsen egy-két dolgot – felelte szűkszavúan Brian. Nem kérdezgettem tovább, hiszen tudtam, úgysem mondja el.

Leült a székébe, s intett nekem is, hogy üljek le. Megtettem, majd kíváncsian meredtem rá.
- Még előttünk áll jó pár probléma, de kezdjük a legnagyobbal – mondta – A banda nem bízik benned, sőt, tudják, hogy velünk vagy. Muszáj megváltoztatnod a véleményüket
- Miért?
- Mert így semmit nem fogsz megtudni! Azt fogják elhitetni veled, hogy ők csak buliznak, isznak, és amikor nem számítasz rá, örökre elhallgattatnak!

Megfagyott a vér az ereimben. Eddig eszembe sem jutott az a tény, hogy megölhetnek. Nem foglalkoztam mással, csak hogy ne legyen baja azoknak, akiket szeretek. De azt hiszem, ez így van rendjén. Bármelyikükért feláldoznám magam, mert mindannyian megérdemlik azt, hogy itt legyenek.
- Mit kéne tennem?
- Nem tudom Bill – sóhajtott fel.
- Tehát majdhogynem lehetetlen ez az egész?
Aprót bólintott.
- De mégis muszáj megpróbálnom – vontam le a következtetést.

Erősen gondolkoztam, mit tehetnék. Mivel nyerhetném el a bizalmukat? Ezek után, amit hallottak rólam, teljes hátrányból indulok. Mikor első nap voltam ott, csak buliztunk. Később már kisebb balhékba hívtak, de én nem bizonyítottam a hűségem. Talán ha…?
- Az az igazság, hogy van egy ötletem! – szólaltam meg.
- Igazán? – láttam rajta a reményt.
Elmeséltem neki, ő pedig lehetőséget látott benne.

- Tudtam én, hogy vág az eszed! – mosolygott elégedetten – De nagyon óvatosnak kell lenned! Titokban mindig figyelni fognak téged, így tényleg hitelesnek kell lenned!
- Kockázatos, de ez az egyetlen esélyem – húztam el a szám.
- Igazad lehet – felelte – De azt a végső bizonyítást nagyon ki kell dolgoznunk, elég egy apró hiba, és mindennek vége!
- Idő kell hozzá, és Danék bizalma – mondtam – Menni fog!

Meglepődtem saját magamon. Mitől lettem hirtelen ennyire magabiztos? Eddig abban is kételkedtem, hogy jól döntöttem, most pedig már terveket szövögetek. Mit hoz ki belőlem ez az egész? Nem akarom elhagyni önmagam, s egy mindent megjátszó, rideg kémmé válni.
Felvettem a kabátom, és távoztam az épületből. A sarkon éppen befordult az egész nap hiányolt lány.
- Emily! – mosolyodtam el, majd megcsókoltam – Vissza kell menned Brian-hez?
- Igazából nem – felelte – Miért?
- Nem akarsz eljönni hozzám? – fogalmam sincs mi ütött belém, egyszerűen csak kicsúszott a számon.
- Öhm – lepődött meg.
- Itt a kocsim, elmegyünk hozzád cuccért, aztán végre kettesben lehetünk – vigyorogtam rá, ő pedig heves szemforgatásba kezdett.
- Oké, legyen – adta be végül a derekát.

Halkan szuszogott mellettem, de én nem bírtam elaludni. A mosoly levakarhatatlan az arcomról. A gondolataim az elmúlt órák körül forogtak, és akaratlanul is felsóhajtottam. Nem merem elhinni, hogy egy ilyen lány van velem. Annyira gyönyörű, nem bírok betelni vele. Egyszerűen tökéletes minden porcikája. Imádom, ahogy nevet, mikor a nevemet suttogja, s azt mondja szeret.  Az éjszaka teljes mértékben nekem adta magát, s ez boldogsággal tölt el.
Ránéztem, s így alva még ártatlanabbnak tűnt. Nem bírtam ki, végigsimítottam az arcán. Nem ébredt fel, de elmosolyodott.
- Szeretlek – suttogtam, majd végül engem is elnyomott az álom.

Reggel mikor felébredtem, nem volt mellettem senki. Ijedten pattantam ki az ágyból.
- Emily! – kiáltottam.
- Nyugi Bill, itt vagyok – lépett ki a konyhából.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, majd megcsókoltam. Újra felrémlett bennem az éjszaka, és kajánul elvigyorodtam.
- Bill! – szólt rám Emily – Ne fantáziálgass!
- Jól van na! – emeltem fel védekezően a kezeim – Befejeztem!
- Akkor jó… Egyébként csináltam reggelit – mondta, én pedig ennek hallatán sietősen berobogtam a konyhába.
Emily csilingelő nevetése töltötte be a helységet, én pedig szinte szárnyaltam a boldogságtól.

15.rész

Elakadt a lélegzetem. Nem tudtam mit mondjak, mit tegyek. A fejem eszeveszett sajgásba kezdett, mintha csak megtelt volna gondolatokkal, s már nem lenne hely. Mintha valami szét akarná feszíteni a fejem…
- Mi lesz most? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Muszáj meggyőznöd őket arról, hogy téves információt kaptak. Mindent meg kell tenned, amire csak utasítanak! A besúgóknak soha nem kegyelmeztek, s ezek után sem fognak – szólalt meg most először a sofőr.
A hangja a helyzethez  képest feltűnően nyugodt volt.
- Mi történik, ha nem sikerül? – összeszorult gyomorral vártam a válaszra.

- Elképzelhetetlen – felelte végül a férfi, majd leállította a motort.
Kiszálltunk az autóból, s egy irodaház előtt találtam magam.
- Gyertek – mondta, mi pedig követtük az utasítását. A tenyerét rátette az ajtó közepén lévő szürke négyzetre, mire az egy szempillantás alatt kinyílt.

Emily nyilván már nem először van itt, hisz látszott rajta tudja, hova megyünk. Jobbra-balra kapdostam a fejem, s próbáltam rájönni, mi ez a hely. Kívülről teljesen átlagos, soha nem jutna eszembe azon gondolkozni, mi történhet itt benn. Pont azért volt jó álca, mert nem az az általában főhadiszállásnak használt lepukkant hely, de nem is túl feltűnő.
- A nevem Brian – mutatkozott be a férfi, s a kezét nyújtotta. A szorítása erős volt, a tenyere érdes.
- Emily elmondta az elméleted – folytatta – S lehet benne valami. Azokat az információkat csak ő tudhatta. Olyannyira fejlett az a biztonsági rendszer, hogy simán kijátszani lehetetlen lett volna. Szükségük volt rá, de egy kérdés megválaszolatlan maradt. Mi haszna volt belőle?
- Nyilván pénz. Az emberi kapzsiság határtalan – vontam le a következtetést, Brian pedig bólintott egyet.

Ez az egyik legnagyobb hibája az emberiségnek. Soha nem elég neki az, amije van, mindig többet akar. Csakhogy nem látja meg a különbséget aközött, hogy mit akar, és mire van szüksége. Ég és föld a különbség a kettő között. Lehet, hogy boldogságot okoz, ha egy olyan dolgot szerzünk meg, amire régóta áhítozunk, de csak pillanatnyit. Újabb és újabb darabját akarjuk a múló boldogságnak, így kapzsivá válunk.

- A logikád kiváló, de az erőnléteddel gondok lesznek – nézett rám az újdonsült „főnököm”.
- Honnan tudja, hogy hajlandó vagyok beszállni?
- Ha nem teszed meg, azokat kevered bajba, akik semmit sem tudnak az egészről. Az a banda nem szórakozik, oda üt, ami a legnagyobb fájdalmat okozza! Biztonságban akarod tudni Tomot? Cselekedj érte!

Őt nem bánthatják, nem engedhetem! Nem veszíthetem el, szükségem van rá!
- Rendben – mondtam – Beszállok!
- Kemény időszak következik az életedben, Bill!

Akkor még nem sejtettem, mennyire komolyan gondolja.  Nem csak lelkileg viselt meg, de fizikailag is. Brian nem hagyta annyiban azt, hogy milyen az erőnlétem. Edzenem kellett, és minden alkalommal halálra fárasztott.
Minden nap, mikor fáradtan értem haza, csak  ’Mi lett volna ha…’ mondtatok jártak a fejemben. Hiába gondolkodtam ezen, végül mindig be kellett látnom, hogy felesleges.
Volt, hogy rémálmok gyötörtek, amiben mindig elveszítettem egy számomra fontos embert. Ezek miatt volt erőm minden nap újra felkelni, és elmenni arra a rohadt kiképzésre.

Próbáltam kitalálni, mi fog történni, de semmire sem jutottam. Ez a játék nem rajtam múlik, így nem tudhatom a sorsom. Fáj, hogy a múltam mennyire tökéletes volt, s a jelenem mennyire kusza. Pár pillanat alatt elveszítettem szinte az egész életem, s a büszkeségem nem hagyta, hogy újraépítsem. Mára már néhány problémám megoldódott, de sokkal nehezebb életbe csöppentem.

Fáradtan léptem be az irodaházba. Minden porcikám sajgott, de nem akartam foglalkozni vele.
- Ne haragudj, én mondtam Briannak, hogy még nem állsz készen rá, de hajthatatlan! – fogadott aggódó arccal Emily.
- Mire nem állok készen? – kérdeztem meglepve. Elképzelni sem tudtam, miről van szó.
Brian előlépett az asztal mögül, s a kezében egy fekete tárgyat hozott. Kíváncsian néztem, de mikor felém nyújtotta, borzongás futott végig rajtam.

Átsuhant rajtam az emlék, mikor először kellett szembesülnöm egy ilyennel. A hátamhoz nyomták, s kényszerítettek vele.
Nagyot nyeltem.
- Én…Én… - dadogtam, de semmi értelmeset nem tudtam mondani.
- Bill, muszáj. Ez az egyetlen lehetőség, hogy nagyobb biztonságban legyél – nézett rám könyörgően Emily.
- Milyen biztonságról beszélsz? Amióta beléptem oda nem volt biztonságban! – mondtam idegesen.
- Megmondtam, hogy nehéz utat választottál, és te ennek tudatában választottál! – felelte Emily, s próbált nyugodt maradni, de nem igazán sikerült neki.
- Szerintem nincs jogod ahhoz, hogy így beszélj velem! Az történt amit akartál, boldog lehetsz!
- Bill, kérlek… - lépett hozzám közelebb.
Ránéztem, és zavarodottságot láttam a szemében.
- Sajnálom, hogy ez történt. Sajnálom, hogy olyat kell tenned, ami teljes mértékben ellenkezik azzal, amiben hiszel. Hidd el, elmondhatatlanul bánom, hogy belerángattalak ebbe! Hiszen te vagy a legfontosabb az életemben, és nem tudnám elviselni ha valami bajod esne. Ezért kérlek, vedd el! – kikapta Brian kezéből a fegyvert, és felém nyújtotta.

Nem szóltam semmit, csak lassan elvettem tőle. Ha már muszáj, megpróbálom úgy alakítani a dolgokat, hogy ne kelljen használnom. Én nem lennék képes elvenni valakitől az életét…
- Nos, akkor most itt az ideje, hogy meg is tanuld használni! – mondta Brian, majd kiterelt minket.

14.rész

Fáradtan nyitottam ki a szemeim. Hiába aludtam, a folytonos összezavarodottság és a lehetőségek végig gondolása elvette minden energiám. Mi van, ha igaza van Emily-nek, és én tényleg megállíthatnám őket? De hát ez baromság, nem vagyok én superman! Ez nem csak egy film, és tényleg megsérülhet valaki. Ha valami balul sül el, nem lehet újra kezdeni. Nincs előre megírva, hogy sikerülni fog, nem lehet biztos abban, hogy kibírnám. De…

Nem tehetem meg, hogy elmenekülök ez elől. Ha Ő nem lenne, én már nem léteznék, nem lennék önmagam. Soha nem ért volna el a felismerés, nem akartam volna javítani az életemen. Azt hittem, az egész világ ellenem fordult, de az igazság az, hogy én fordultam el a világtól. A csalódások, a bánat nem engedte, hogy kilépjek a falam mögül. Féltem attól, hogy újra csak fájdalmat éreznék. Féltem, hogy több csalódást nem bírnék ki, így nem mertem élni. De jött Ő, s nem kérte, hogy egyik pillanatról a másikra legyek a régi. Azt tette, amit senki más. Nem azt akarta elérni, hogy elhagyjam a fallal körülvett életem, hanem ő jött be hozzám. Bejött, s megfogta a kezem. Minden megváltozott, kitárult előttem egy új ajtó. Ez is ugyanoda vezetett, de már nem kellett egyedül, a saját erőmből átlépnem a küszöböt. Mellettem volt, s együtt léptünk ki újra a valóságba.

Ez volt az egyik legönzetlenebb dolog, amit egész életemben tettek velem. Nem tudhatta, vajon hogy reagálok, de megpróbálta. Tisztelem őt, amiért kitartott, s csodálattal tölt el, hogy mindezt értem tette. Nem magáért, csakis kizárólag azt tartotta a szeme előtt, hogy bebizonyítsa nekem, hogy az életet rengeteg helyen el lehet rontani, de pont ugyanennyi lehetőségünk van kijavítani is.

Pusztán csak bíztatott, mikor fel akartam adni. Elérte, hogy rájöjjek, csak az önbecsülésem akadályoz mindenben. Az, hogy nem akartam beismerni, hogy én is hibáztam. Nem volt erőm a bocsánatkérésre, pontosabban csak ezt hittem. Mindvégig tudtam, csak egy szó. Előttem volt a lehetőség, egyedül is megtehettem volna. De elkellett jutnom odáig, hogy őszintén kimondhassam. Nem használhatunk ilyen szavakat igaz érzelmek nélkül.  Hiába mondom, hogy sajnálom, ha nem így van. Érződik, ha valamit nem gondolunk komolyan. Bármennyire is jó színészek vagyunk, a szó soha nem fog olyan hanglejtést kapni, mintha teljes szívünkből így gondoljuk. Emily volt az, aki ezt megmutatta nekem.

Most neki van szüksége a segítségemre, az én fejemben mégis az a gondolat motoszkál, hogy elszököm a problémák elől. Menekülnék csak azért, mert nem lesz könnyű dolgom? Áldozatokkal fog járni, ha én ebbe belevágok. Mi az, amit még érdemes feláldozni, s hol a határ? Nem érdekel a testi épségem, sokkal inkább másé. Ha ők tényleg ilyen veszélyesek, honnan tudjam, hogy nem bántják azokat, akik a világot jelentik nekem? Mi van, ha rájönnek, hogy én vagyok, aki ellenük tevékenykedik, s ott akarják megbosszulni, ahol a legjobban fáj?

Hogy döntsek így? Két nagyon fontos személy van az életemben:
Az egyiküket nagyon féltem a következményektől, ha valamit elrontok és lebukok. A másik személy pedig az, aki miatt meg kell tennem az egészet.  Mi a jó megoldás?

Azt hittem, csak várnom kell, s megtalálom a választ. Viszont most egyszerűen nem jöttem rá. Olyan, mintha mindketten halálos veszélyben lennének, de csak az egyiküket menthetem meg. Életem legnehezebb döntése előtt állok, s nem látom a végét a történetnek. Annyi minden történhet, amit még csak elképzelni sem tudok. Vajon, ha Emily-t választom,  képes leszek megfelelni a feladatnak?

A szavai csengtek a fülemben. „Már nem mehetsz csak úgy el, túlságosan belefolytál”
Ha megpróbálnám, mi történne?
Ez egy eszement ötlet, nem kockáztathatok meg egy ilyen kétséges dolgot! Szemernyi esélyem se lenne arra, hogy minden fontos embert biztonságban tudjak. Elviselni nem bírnám, ha valakinek miattam esne baja. Az életem árán is megvédeném azt, akit egyszer a szívembe fogadtam.

Egy sötét autó lassított le mellettem, s valaki belülről lehúzta az ablakot.
- Szállj be!
Bele néztem a zöld szemekbe, s hirtelen nem tudtam tiltakozni. Egy pillanatra megállt az autó, de amint beültem, újra elindult.
- Jól vagy? – kérdezte Emily az anyós ülésről.
Aprót bólintottam.
- Sajnálom, hogy ebbe belekevertelek, de most már végképp nincs lehetőséget kimászni – hátra fordult, s az arcán aggodalom ült.
- Miről beszélsz? – megijesztett a tekintete.
- Tudják, hogy kinek az oldalán állsz!

13.rész

- Ugye tudod, hogy most választottad a legnehezebb utat mindközül?
- Lehet, de nem bánom – mondtam komolyan. Úgy éreztem, így helyes. Kirántott engem a sötétség karmából, viszont belevitt egy újabb olyan dologba, ami könnyen rosszul sülhet el.  Láttam rengeteg James Bond filmet, de nem gondoltam volna, hogy ilyen a valóságban is létezik. Összeesküvések, téglák, árulók, küldetés… Én komolyan nem vagyok normális.

- Mi a baj Bill? – ült le mellém Emily.
- Ez az egész annyira abszurd! – sóhajtottam fel – Ilyet egyedül a tévében láttam, de azok mind kigyúrt, gyerekkoruktól erre képzett emberekről szóltak, erre engem összeszedsz egy raktárból, és…
- Máris kétségeid vannak?
Lesütött szemmel ültem a kanapén, nem akartam a szemébe nézni.
- Azt mondtad nekem, nem tartozol közéjük, és ez így igaz. A jó oldalra akartál állni, tenni valami fontosat, hát tessék!
- Értsd meg, énekesből átállni „titkos ügynökké” nem valami egyszerű – a hangom gúnnyal volt tele.
- Ne haragudj, csak tényleg szükségünk van rád, és a logikádra – mondta bűnbánóan, amitől rögtön meglágyult a szívem.

- Van még egy utolsó kérdésem…
- Mond!
- Miért akarod ennyire megállítani őket?
Emily arca elkomorult, és nem szólalt meg.  Azt hiszem, most nagyon beletrafáltam…
- Tudod, nekem tényleg van egy testvérem, méghozzá egy bátyám. Fogalmam sincs hogyan, de közéjük keveredett. Ő vitte el az egész műkincsrablást – mondta idegesen – Ott sem volt, mégis rákentek mindent! Nem jött rá, hogy ez az egész csapat egy rakás pénzéhes, érzéketlen, álszent idióta!

Magamhoz öleltem, és hagytam, hogy elmondja minden baját. A szavak csak úgy áramlottak belőle, mintha már ezer éve arra várt volna, hogy valaki meghallgassa. Én pedig figyeltem az összes szavára, s közben azon gondolkoztam, mit is mondhatnék. Nem várta ál, hogy segítő tanácsokat osztogassak, csak a jelenlétemre volt szüksége.
- Kérlek, maradj itt velem! – húzott a szobája felé, én pedig nem tiltakoztam.
Hozzám bújva feküdt, én pedig a hátát simogatva próbáltam megnyugtatni, majd szép lassan elnyomott minket az álom.


Teljesen feketébe öltözve rohantam egy elhagyott folyosón. Hirtelen a csendet ordítozás váltotta fel. Ösztönösen előkaptam egy pisztolyt, és úgy indultam a hang irányába.
Egy szobából szűrődött ki a kiabálás. Megálltam az ajtó mellett, és hallgatóztam.
- Nem hiszem, hogy most jól döntött!
- Meg mondtam, engem ebből hagyjanak ki!
- Sajnálom, de a maga szava itt semmit sem ér! Itt mi parancsolunk, és nekünk a maga segítségére van szükségünk.
- Nem, ennyiért nem!
Abba hagyták az ordítozást, majd az egyikőjük nyugodt hangon megszólalt:
- Bill Kaulitz, jöjjön beljebb!
Beléptem, és két öltönyös férfit láttam. Az egyik felém ugrott, de én egy lövéssel elintéztem.
- Könyörgöm, ne bántson! – borult térdre előttem a másik.
A homlokához emeltem a fegyvert.
- Maga is ugyanolyan, mint a másik – mondtam – Sajnálom, nem hagyhatom elmenni!
Egy újabb dördülés rázta meg a falakat, majd újra csend lett.

Ekkor lépteket hallottam, majd körbe vettek az emberek. Egy emberként  ismételgették ugyanazt a szót: Gyilkos!
Kétségbeesetten bámultam a tömegre, ott állt Tom, Anya, Georg, Gustav… s mind ugyanazt ordították a képembe…

Zihálva ültem fel az ágyban. A homlokomon izzadság gyöngyözött. Próbáltam nyugtatni magam, és mélyeket lélegezni, de nem segített. Újra hallottam a könyörgést, s az én könyörtelen válaszom. Nem bírtam elűzni a fejemből a lövés hangját, újra és újra lejátszódott a fejemben a jelenet.

Kiugrottam az ágyból, és sietve felöltöztem. Összeszedtem a cuccom, és kirohantam a házból. Én ezt nem gondoltam át eléggé, nekem ez nem fog menni. Lehetetlen, hogy én olyan könyörtelen legyek, mint az álombeli Bill. Semmi nem tudna erre rávenni!
De vajon megtehetem azt, hogy nem veszek részt ebben? Emily azt mondta, nincs választásom. Most mit tegyek? Bujkáljak az emberek elől, utazzam el? Mi értelme lenne?
Biztos vagyok benne, hogy nem kéne sok idő ahhoz, hogy megtudják hol vagyok. Miért nem akkor gondolkodtam? Miért nem jutott eszembe, mit is kéne tennem? Minek mondtam igent? Teljesen megőrültem!

Egy kicsit megnyugodtam, mikor hazaértem. Lezuhanyoztam, de nagyon fáradtan éreztem magam. A hálószoba felé vettem az irányt, és bedőltem az ágyba. Nem akartam újabb olyan álmot, de nem bírtam nyitva tartani a szemem.

- Kérlek, segíts! – kiáltott nekem valaki. A hangja nagyon ismerős volt.
Kerestem az utat, ami hozzá vezet, de nem találtam. Túl sok volt a folyosó, egyedül nem megy.
- Segítség! – jött az újabb ordítás.
Kétségbe estem, és furcsa szorítást éreztem a mellkasomban.
- Meg kell tenned Bill! – jelent meg mellettem Tom – Szükségük van rád!

12.rész

Határozottan léptem a rám váró lány mellé. Direkt nem a raktárban, vagy annak közelében akartam vele találkozni, hiszen tudtam, hogy ott úgyse mondaná el. Mostanában egyre feszültebb volt, mikor ott kellett lennie.
- Szia – köszöntem neki, mire odalépett hozzám, és átölelt. Meglepett a reakciója, de nem zavart. Jólesett a közelsége.
- Szerintem tudod, mit akarok – mondtam komolyan, miközben kézen fogva sétáltunk.
Egy aprót bólintott, de nem mondott semmit. Vártam, hogy belekezdjen, ezt nyílván ő is észrevette.
Láttam rajta, hogy gondolkozik. El sem tudom képzelni, miféle harcokat vívhat most magában.
- Elmondom – szólalt meg végül, majd egy nagyot nyelt – De nem itt. Túl összetett ahhoz a rendszerük, hogy az utcán avassalak be

Némán mentünk egymás mellett. Elképzelésem se volt arról, miért kell ennyire titkolózni. Persze nagyobbnál nagyobb hülyeségek jutottak az eszembe, túl sok filmet néztem.
Viszont azt nem értem, hogy hirtelen mitől lett ennyire biztos a dolgában? Eddig kételkedett bennem, nem merte elmondani. Talán rájött, hogy nincs mitől tartania, a titka biztonságban lesz nálam? Fogalmam sincs.

Egy kisebb ház előtt álltunk meg. Emily elővette a kulcsát, és kinyitotta a kaput. Kíváncsian néztem körbe, de eddig semmi különöset nem láttam. A házban sem, pedig az is megfordult a fejemben, hogy valami titkos főhadiszállására megyünk…
- Kérsz valamit? – udvariaskodott, de ez engem most nem érdekelt.
- Nem – feleltem, majd kutakodóan bámultam a szemébe.

Felsóhajtott.
- Jobb, ha leülsz – mondta, én pedig megtettem.
- Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte komolyan.
- Igen – feleltem. Már szinte mardosott a kíváncsiság.
Elém lépett, és elkezdte kigombolni az ingét. A szemem elkerekedett, nem értettem mit akar. Nagyot nyeltem, mikor az említett ruhadarabot mellém dobta.
- Bill! – szólt rám – Ha már ennyire bámulsz, légy szíves rendesen tedd!
Közelebb lépett hozzám. Ekkor vettem észre, hogy a melltartójába egy apró mikrofon van beleerősítve.

Még mielőtt bármit is tudtam volna kérdezni, eltűnt a szobájában. Pár pillanat múlva visszajött,  de átöltözött.
- Mi folyik itt? – kérdeztem, mikor leült mellém.
- Ezt a bandát, amibe belekeveredtünk évek óta üldözik – fogott bele a mesélésbe.
- Hogy mi? Évek óta? És miért, bolti lopásokért? – vontam fel az egyik szemöldököm.
- Te csak azt hiszed, hogy ők ilyeneket csinálnak. Azért nem tudsz semmit, mert nem bizonyítottad eléggé, hogy te velük vagy. Addig nem mondanak semmit, ameddig aktívan részt nem veszel néhány kisebb balhéban – világosított fel.
- Ezért kellett Thomas… - sóhajtott – Én nem tudtam ezeket megtenni, nem hagyta a lelkiismeretem.
- De miért kellett volna neked a bizalmukba férkőzni? – bújt ki belőlem a kérdés, mert ezt a részét nagyon nem értettem.

- Mert ez a feladatom, ha jobban tetszik küldetésem… - forgatta a szemeit.
- Mi vagy te, titkos ügynök?! – a meglepődöttségtől valami furcsa, magas hangon szólaltam meg.
- Valami olyasmi – mondta komolyan.
- Ez most csak valami vicc, igaz? – álltam fel, miközben a fejemet fogtam. Még mindig alig tudtam valamit, de már így is sok volt. Mibe kevertem saját magam?
- Én megmondtam, hogy sokkoló lesz az igazság – lépett oda hozzám, és megszorította a kezem – De már nem mehetsz csak úgy el, túlságosan belefolytál!

Nem szóltam semmit, ezért tovább mondta.
- Szóval Thomasról úgy gondolták, megfelelő tégla lesz. Eleinte így is volt, minden apró részletről tájékoztatott minket…
- Tehát Ő nem is a testvéred?
- Nem, sokkal inkább munkatárs, ha lehet ezt így mondani. Viszont mostanában már nem segít nekünk, félreinformál minket, és nem is jelentkezik napokig. Nyilvánvaló, hogy a beépülésből átállás lett
- De Emily, mit is csinálnak ők igazából? – egy példát sem mondott, így nem tudtam, mennyire komoly a dolog.
- Feltételezem hallottál a múlt hónapi műkincsrablásról. Ők voltak, minden egyes lépést pontosan kidolgoztak. Komoly kapcsolataik vannak, így szinte 1% esély sincs a lebukásra. A legfontosabb embereket keresték meg, és győzték meg arról, hogy ez nekik is jó üzlet.
- Azokat, akik részt vettek a szállításban és az átvételben? Tételezzük fel, mondjuk a múzeum igazgatója?


Emily szeme elkerekedett.
- Te egy zseni vagy! – kiáltott fel – Hogy lehet, hogy ez a mi figyelmünket elkerülte? Muszáj volt őt is bevonniuk, másképp lehetetlen lett volna kijátszani a biztonsági rendszert! Erről muszáj szólnom Briannak, és neked is velem kell jönnöd!
Hezitáltam. Eddig is izgalmas életem volt, de ha ebbe részt veszek, az semminek fog tűnni  ehhez képest. Megéri ez nekem? Mi lesz ha kiderül? Mi fog történni Tommal, a családommal?
- Tudom, hogy nehéz most neked. Egyik bonyolult dologból átmenni egy még bonyolultabba, amiben soha nem lehetsz biztonságban. Viszont én mégis azt kérem tőled, gyere velem! Szükségünk van rád, Bill
- Miért?
- Neked elsőre olyan ötleted támadt, ami másnak több hét gondolkodás után sem. Mikor először megláttalak, tudtam, hogy különleges vagy.
- Az első pillanattól kezdve ezt tervezted? – kérdeztem dühösen. Megjátszott volna mindent?

- Bevallom, szerettem volna, hogy csatlakozz. Csak meg kellett tudnom, mik a szándékaid abban a csapatban… De az az igazság, hogy közben… - elhallgatott.
- Közben?
- Beléd szerettem – sütötte le a szemét.
- Ez bűn? – léptem közelebb hozzá.
- Igen – emelte rám a tekintetét – Nem bírnám ki, ha valami félresikerült küldetés miatt elveszítselek! Ha választanom kéne, hogy téged mentselek meg, vagy akadályozzak meg egy rablást, téged mentenélek. Pedig nekem nem ez a dolgom… De nem bírom ki nélküled
Odarántottam magamhoz, és megcsókoltam.
- Akkor azt hiszem, muszáj lesz nagyon vigyáznunk egymásra

11.rész

Sziasztok!

Sajnálom, hogy eltűntem. Nem igazán volt időm az írásra. Tudom, az embernek arra van ideje, amire szakít, de... Ha neki is álltam, csak egy-egy rövid részletet tettem hozzá. Az iskolával is jobban kéne foglalkoznom, néhány tantárgyból kezdek rontani. Ellustultam, azt hiszem. De higgyétek el, igyekszem... Nos akkor itt is van a rész, remélem tetszeni fog! :)


Megint érzem a fülledt levegőt, a villogó fények zavarják a szemem, de nem mehetek el. Büdös szag terjeng az egész raktárban, az emberek pedig már a nevüket sem tudják. Mindenkit az alkohol irányít, csak én állok itt józanul, de nem bánom. Szánalom terjed szét a testemben, ahogy az itt táncoló emberekre nézek.
- Látod, ezt választottad a rendes élet helyett – lépett mellém Emily.
- Már ne is haragudj, de te is itt vagy! – válaszoltam kicsit ingerülten. Azóta se mondott semmit, sőt egyenesen kerülni kezdett engem. Fogalmam sincs mi baja. Csak néha bukkan fel, akkor is csak azt mondja, hogy rosszul választottam.
- Tudom – felelte.
- Akkor mi jogon mondasz nekem ilyeneket? – néztem rá dühösen.
- Meg fogod tudni! – mondta, majd elindult a kijárat felé.
Elegem van ebből! Utána futottam, és elkaptam a kezét.
- Miért csinálod ezt velem? – kérdeztem idegesen.

Nem felelt, még a tekintetem is kerülte. Mi történhetett vele?
- Te régen nem ilyen voltál – mondtam ki a szívemet bántó gondolatot – Én mindent elmondtam neked, te miért nem vagy őszinte velem szemben?
- Nem tehetem meg Bill, még nem! – egy apró puszit lehelt az arcomra, majd elment. Nem tartottam vissza, csak álltam ott, és bámultam utána.
Alig tudok róla valamit, mégis vakon megbíztam benne. Azt hittem, Ő a tökéletes lány, akire bármikor számíthatok, de kezdek kételkedni.

Muszáj beszélnem erről valakivel, vagy bele fogok őrülni. Elővettem a telefonom, és tárcsáztam a már hónapok óta nem hívott számot. Az Ő társaságára vágytam, és reménykedtem benne, hogy meghallgat.
- Igen? – szólt bele álmosan.
- Uhh, te már aludtál? – tessék, ezt már megint elintéztem.
- Az igazság az, hogy igen, de mond csak! – Tom.
- Nem nem, inkább aludj. Megoldom egyedül – sóhajtottam fel – Jóéjszakát

Kinyomtam, és haza mentem. Ledobtam a kulcsot az asztalra, majd a konyhába mentem.  Csináltam magamnak egy meleg szendvicset, majd beültem a tv elé. Szokás szerint nem találtam benne semmit, úgyhogy inkább kikapcsoltam. 10 perc múlva valaki csengetett. Eléggé meglepődtem, nem vagyok hozzászokva a látogatókhoz, ráadásul éjszaka van. Kinéztem az ajtó kukucskálóján, és e megdöbbenéstől még a számat is eltátottam.
- Tom? – kérdeztem.
- Nem hagyhatom, hogy megint egyedül maradj! – mondta komolyan. Elmosolyodtam, és testvériesen átöleltem Őt.

Leültünk a kanapéra.
- Mi történt? – kíváncsiskodott, én pedig elmondtam neki mindent. Néha elszégyelltem magam, néha pedig láttam rajta a meglepettséget. Mikor a végére értem, nem tudtam mit fog reagálni.
- Tehát szereted? – nem kertelt, egyből a közepébe vágott.
- Igen – mondtam végül – De most nem tudom, mi történt vele. Eddig mindent megtudtunk beszélni, viszont most csak titkolózik előttem…
- Talán nem biztos abban, hogyha elmondaná, megértenéd – húzta el a száját.
- Meg sem próbálta! – sóhajtottam fel.
- Eddig. Próbáld meggyőzni arról, hogy bízhat benned, és akkor el fogja mondani – mondta Tom.

Hálás voltam neki, amiért képes volt csak azért idejönni, hogy bíztasson. Annyira hiányzott már ez. Életem legnagyobb hibája volt hagynom, hogy Tom kisétáljon az életemből. A mi kapcsolatunk különleges volt. Nem kellett beszélnünk, szavak nélkül is tudtuk, mit gondol  a másik. A legkisebb rezdüléséből érzékeltem, ha valami baja van, és ez fordítva is így volt. Szavakkal lehetetlen kifejezni azt, mennyire fontos nekem. Talán nincs is ekkora mennyiség… De biztos vagyok benne, hogy Ő tudja. Érzi, mennyire fontos nekem.
- Hahó, Bill! – lengette a kezét az orrom előtt Tom.
- Mi történt? – eszméltem fel.
- Enyhén szólva elbambultál – nevetett – A fejed nem volt semmi!
- Jól van na, gondolkodtam – forgattam a szemeim.
- És min?
- Rajtad, rajtam… Rajtunk – vallottam be – Azon, mennyit szórakoztunk régen együtt, hogy nem foglalkoztunk semmivel, csak éltünk a pillanatnak. Ez nyálasan fog hangzani, de annyira boldog vagyok, hogy kibékültünk!

Tom sose mutatta ki igazán az érzéseit, de most egy könnycsepp gördült végig az arcán. Nem törölte le, nem szégyellte. Talán annak, aki nem ismeri, ő csak egy érzéketlen macsónak tűnhet, pedig ez nincs így. Ő olyan mint én, csak talán saját magának sem akarja bevallani. Viszont én tudom, hogy igazából mennyi érzékeny. Ő az az ember, aki a külvilágnak azt akarja mutatni, neki semmi nem fáj. Nem tudom miért teszi, talán nem akarja, hogy gyávának nézzék. Sírni nem azt jelenti, hogy gyávák vagyunk. Inkább azt mutatja meg, mennyire erős vagy, hogy nem félsz megmutatni az érzéseid.

- Mennem kell – húzta el a száját Tom – Nem akarom, hogy Kathrin aggódjon
- Rendben – mondtam, de egy picit csalódott voltam. Megértettem, hogy neki Ő nagyon fontos, de még szívesen beszélgettem volna tovább.
- Remélem tudod, hogy bármikor hívhatsz! Nem számít hány óra van, és az sem, miért keresel. Számíthatsz rám tesó! – mosolygott az ajtóban Tom.
- Köszönöm – néztem rá hálásan – És Tom, ez fordítva is így van!

Megnyugtatott a beszélgetés. Tudom mit fogok tenni. Muszáj őszintén megbeszélnem Emilyvel ezt az egészet, s remélem megérti, hogy nekem bármit elmondhat. Nem tarthatja magában a problémáit. Amióta ismerem, Ő végig segített nekem, meghallgatta minden bajom. Annyira el voltam foglalva a saját dolgaimmal, hogy rá sem kérdeztem, mi van vele. Kár, hogy ez a felismerés csak most ért el. Nekem is ugyanúgy támogatnom kell, mint ahogy Ő tette velem. Lehet, én nem tudok olyan jó tanácsokat adni, de megtanultam, hogy már az is nagy segítség, ha van kinek kiönteni a szívünket.

10.rész

Felfoghatatlan, hogy újra itt vagyok.  Nem gondoltam volna, hogy hajlandó lesz megint beszélni velem. Talán érzi, hogy komolyan gondolom, és változtatni akarok? Bízom benne, hogy így van. Mielőtt elindultam volna, kicsit össze voltam zavarodva.  Nem tudtam, mit is akarok pontosan, vagy egyáltalán mit fogok mondani. Szitkozódtam, és azt kívántam, bárcsak teljesülne végre, amit akarok. Csak most jöttem rá, hogy nem az segít rajtunk, hogy valaki meghallja a kívánságunk. Sokkal inkább az, hogy miután kívánunk, belül reményt kezdünk érezni. Reményt arra, hogy teljesülhet a vágyunk. Igazából mi magunk teljesítjük a kérésünket. El hisszük, hogy tényleg teljesülhet, ezzel újra és újra erőt adunk magunknak, míg végül sikerül.

Talán most végre én is elég erőt gyűjtöttem ahhoz, hogy helyre tegyek néhány dolgot. Muszáj volt ezzel kezdenem, hiába az egyik legnehezebb. Csak ez adhat akkora motivációt, hogy sikerüljön a többi.
- Gondolkoztam – szólalt meg Tom.
- Min? – kérdeztem, miközben kortyoltam egyet az előttem lévő pohárból.
- Tudod, mikor veszekedtünk, napokig csak azon járt az eszem, hogy vajon jól döntöttem-e. Láttam rajtad, mennyire szenvedsz, de nem mertem eléd állni, és megmondani, hogy sajnálom a veszekedést. Segíteni akartam neked, melletted akartam lenni, amikor egyedül érzed magad, de gyáva voltam – hajtotta le a fejét.
- A gyávaság az egyik legádázabb ellenség, de igazából csak önmagunkkal harcolunk. Lehet, hogy nehéz, de muszáj ezen felülemelkedni, és megtenni, amit akarunk. Talán lesz bennünk félelem, nem is kevés, de ha el is rontjuk, soha nem hibázhatunk akkorát, mint azzal, ha meg sem próbáljuk. Idő kellett ahhoz, hogy rávegyem magam arra, hogy idejöjjek. Előfordulhat, hogy nem bocsáltasz meg, de tudd, én nem fogom feladni – mondtam határozottan.
- Mindig is csodáltalak azért, amiért ilyen bölcsen tudsz gondolkozni. Nekem nem volt elég bátorságom ahhoz, hogy felkeresselek téged, de te most megkönnyítetted a dolgom, így igazságtalanságnak érezném, ha elutasító lennék veled szemben – vallotta be a gyengeségét.

- Ez azt jelenti, hajlandó vagy adni egy második esélyt? – kérdeztem reménykedve.
- Megbocsáltok, de nem fogom elfelejteni, ami történt. Még biztos százszor össze fogunk veszni, de ez az egész erőt fog adni ahhoz, hogy túllépjek rajta – mosolyodott el a végére – Én is nagyon sajnálom Bill!
- Nincs miért bocsánatot kérned – mondtam. Elképesztően boldog voltam, s bízni kezdtem abban, hogy talán a jövőben lehet megint olyan felhőtlen a kapcsolatunk, mint régen. Tudom, hogy a szakadás örökké megmarad, de ha elengedjük a múltat, és azzal foglalkozunk, ami most van, nem fog annyira számítani.
- Ez nem csak a te hibád volt, nekem is ugyanannyi szerepem volt benne. Mikor azt mondtad, rájöttél, hogy egy lány fontosabb nekem… - kezdett bele, de közbe szóltam.
- Annyira sajnálom azokat a dolgokat, amiket a fejedhez vágtam! – nem akartam, hogy újra felidézze, féltem, hogy meggondolja magát.
- Ne kérj újra és újra bocsánatot azért, amit mondtál. Úgy érezted, és részben igazad is volt. Meg kellett volna találnom az egyensúlyt, és úgy élni az életem. Akkor nagyon dühös voltam, úgy gondoltam nincs igazad, és elképesztően önző vagy, de tévedtem. Elrontottam és sajnos már nem változtathatok a múlton, viszont a jelenen annál inkább. Nem akarlak elveszíteni – a szívem hatalmasat dobbant, mikor meghallottam az utolsó három szót.

A mosoly kiült az arcomra, és úgy éreztem, minden lehetséges. Nem tudtam irányítani az érzelmeim, egyszerre könnyeztem és nevettem. Azt hittem, nehezebb lesz. Nem is a feladat a nehéz, hanem az út, amíg eljutsz odáig, hogy lehetőséged legyen a teljesítésre. Számtalanszor jön olyan akadály, amit nagyon nehéz ledönteni, de nem lehetetlen. Nekem csak bíztatásra volt szükségem, s így visszatekintve már könnyűnek tűnik.

A megoldás végig az orrom előtt volt. Nem az önsajnálatban kellett volna elmerülnöm, hanem a megoldások kutatásában. Most képes vagyok hinni abban, hogy javíthatok az életemen. Talán lesz ennél nehezebb dolgom is, amit egyedül nem tudnék teljesíteni. Viszont már vannak emberek, akik segítenek. Az egyedüllét, a magány nagy visszahúzó erő. Rengeteg dolog van, amikről úgy gondoljuk, csak azért vannak, hogy minket akadályozzanak. Ha legszívesebben megszabadulnál tőlük, tégy is így! Soha nem tudod majd úgy eltávolítani, hogy ne térjen vissza, viszont azt szabályozhatod, mennyire uralkodik el rajtad.

A tükörben olyat láttam, amit már hónapok óta nem. Egy reményekkel teli embert, aki boldog. Még most is van rengeteg dolog, amit ki kell javítanom, de emellett élvezni akarom azt, amit elértem.  Hiába oldanám meg sikeresen az élet feladványait, ha nem foglalkoznék a ténnyel, hogy sikerült. Ha csak mennék előre, újabb és újabb sikerek után kutatva, egy idő után elfogyna a lelkesedés, és létrehoznék még több hibát.

Lassan haladok, de minden egyes alkalommal erősebb leszek. Nő bennem a remény, a hit, a bizalom. Nem csak mások iránt, hanem magam iránt is. Tudni fogom, hogy képes vagyok jól dönteni, mikor kilátástalan a helyzet. De ehhez az kell, hogy a pillanatnyi sikereinket is értékeljük, mert bármikor jöhetnek a viharfelhők. Akkor vagy megállunk, és várjuk, hogy vége legyen, vagy pedig az esőben haladunk tovább, annak ellenére, hogy minden hűvös cseppje marja a bőrünk. Mert nincs idő arra, hogy várjuk, ideérjen a nap, inkább hozzuk ide mi magunk!

9.rész

- Megtudhatnám, hogy eddig miért nem voltál hajlandó jönni? – ugrott nekem Dan, mikor beléptem az ajtón.
- Miért, muszáj minden héten itt lenni? – vontam fel a szemöldököm.
- Te velem nem beszélsz így! – lépett közelebb hozzám, és gyilkos tekintettel bámult rám.
Válaszra akartam nyitni a szám, de valaki megelőzött.
- Beteg volt – mondta.

Megint Emily mentett ki. Honnan tudja, mikor kell felbukkanni? Egyáltalán miért akar engem megvédeni?
- Azt te honnan tudod? – kérdezte gúnyosan.
- Onnan, hogy én ápoltam – bújt oda hozzám, mire Dan szemei elkerekedtek – Van még valami problémád?
Megrázta a fejét.
- Legközelebb, ha ilyen van, szólj! Minden héten meg kell jelenni, ez afféle hűségbizonyítás – mondta zavartan, majd elment.

- Ide nem lehet indok nélkül jönni – szólalt meg később Emily, miközben leült. A hangja egy kicsit dorgáló volt, amin akaratlanul is elmosolyodtam.
- Nem értem, min  mosolyogsz – vonta fel a szemöldökét – Te nem tudod, mi folyik itt!
Kezdett egyre idegesebb lenni.
- Először is nyugodj meg, másodszor pedig ha tényleg nem tudom, magyarázd el! – néztem mélyen a szemébe.
- Sajnálom – fordította el a tekintetét – Csak nem akarom, hogy bajod essen!
Átöleltem, Ő pedig odabújt hozzám.
- Miért kellett neked ide belépned?! – sóhajtott fel keserűen – Te nem vagy idevaló!

Ez a gondolat motoszkált már régóta a fejemben. Úgy látszik, nem csak nekem tűnt fel, hanem neki is.
Egy tekintetet éreztem magamon, szóval elnéztem Emily fölött. Thomas állt ott, és szúrós szemekkel bámult rám.
- Ezt ne itt beszéljük meg – húztam fel, és elindultam az ajtó felé. Csendben követett.
Úgy éreztem, nem beszélhetünk anélkül, hogy valaki ne hallaná. Ha pedig valaki megtudná, mi jár a fejemben, garantáltan nem lenne jó vége.

Mikor már elég messze voltunk, folytattuk.
- Tudod, mielőtt találkoztam velük, eléggé mélyponton voltam. Úgy éreztem, nem illek bele a világba, egyedül voltam. Nem bírtam már tovább, mindenképpen tartozni akartam valahová. Egyedül sétálgattam, és akkor láttam meg őket. Pár pillanat múlva már a raktárban voltam, és velük együtt ittam… - jólesett valakinek elmondani, mi történt velem. Tudtam, hogy megérti, így teljesen őszinte voltam vele szemben.
- Ismerem ezt az érzést… Mikor már mindegy, ki az, csak ember legyen. Csak kell valaki, akivel beszélhetsz, vagy múlathatod az időt. Sajnos te rosszkor voltál rossz helyen – sóhajtott fel.

- Ez nem teljesen igaz. Dan egész rendes… - tovább akartam mondani, de Emily közbeszólt.
- Látom bedőltél neki – a hangja csalódott volt – Azt hittem, átlátsz rajta!
Teljesen összezavart. Miről beszél?! Talán látta rajtam a meglepődöttséget, ezért magyarázni kezdett.

- Az újakkal mindig jól bánnak. Megpróbálnak a bizalmukba férkőzni, hogy utána vakon kövessék az utasításaikat. Minden lépésüket előre megtervezik, néha jelentéktelennek tűnő dolgokkal jutnak előrébb. Mikor már nem számítasz rá, akkor jön elő az igazi énük. Néha már te is tapasztalhattad, nem igaz, hogy ezek után nem jössz rá, hogy ez így nem jó! – soha nem hallottam még ilyen ingerülten beszélni. Látszott rajta, hogy ez a téma nagyon érzékenyen érinti.
- Akkor egyvalamit árulj el nekem Emily! – megálltam, és magam felé fordítottam – Te miért vagy ebben a társaságban?

- Ha eljön az ideje, meg fogod tudni! – felelte, majd tovább indult. Elkaptam a kezét, és visszarántottam.
- Nem elégszem meg ennyivel! Mond el! – hiába kérleltem, nem mondott semmit. 
Ennyire komoly dolog, hogy nem mondhatja el nekem? Én teljesen őszinte voltam vele, akkor Ő miért nem az velem? Hiába mardosott a kíváncsiság, nem tudtam mit tenni. Emily elhatározta magát, így lehetetlen, hogy meggyőzzem.

Régen én is ilyen voltam. Ha valamit elterveztem, semmi sem állíthatott meg a megvalósításában. Magabiztos voltam és határozott. Tudtam, mit miért teszek, és láttam az eredményét. Jelenleg könnyen befolyásolható vagyok, ami cseppet sem tetszik. Úgy látszik, az idő elgyengített. Van lehetőség arra, hogy visszatérjen az ember a régi énjéhez? Nem sok lehetőséget látok rá. Akkor már csak az az egy esélyem maradt, hogy az újat formálom olyanná, amilyen lenni akarok. Talán nem fog teljesen sikerülni, de meg kell próbálnom! Ha minden apró dolog megállít, nem fogom semmit se elérni. Tennem kell valamit, bíznom kell magamban, vagy pedig már most feladhatom a harcot.
Márpedig én nem fogom! Küzdeni fogok, ameddig csak kell.