23.rész

- Emily? Az én Emily-m? – nem akarta elhinni amit mondtam. 
- Igen, Ő – mondtam – Minden erejével azon van, hogy a maga helyére kerüljenek Ők
Minden izma megfeszült, s a kezét ökölbe szorította. Nem értettem, mi baja lehet, hiszen már éppen kezdett megnyílni.
- Mibe keverted Őt bele?! Ez nem biztonságos! – nem kellett sok neki, odaugrott hozzám, és megragadott a pólómnál fogva – Ha valami baja lesz, megöllek!
A szeméből még inkább áradt a düh, s hirtelen a tartózkodó magázódásból lekezelő tegeződésbe váltott.

Az ajtó kivágódott, belépett rajta a két őr. Elindultak Aaron felé, de én leintettem őket. Nem értették mit akarok, hezitáltak, hogy most akkor mit tegyenek.
- Eressz el! – mondtam lassan, s a helyzethez képest nagyon nyugodtan.
Meglepte a hideg reakcióm. Összezavarodott, s elengedett. Visszarogyott a rozoga ülőhelyére, én pedig leültem vele szembe. Nem láttam ijesztőnek, sokkal inkább együtt éreztem vele.
- Azt hiszem, már nem baj, ha tegezlek – kezdtem bele, mire bólintott – Szóval nézd… Teljesen más a dolog, mint te hiszed
- Miben? Emily nem tudja, mibe keveredett!
- Nagyon is jól tudja, hiszen Ő volt az, aki egyedül ebbe belekezdett! Bármennyire is hihetetlen, én kerültem bele utólag, s Ő rántott bele.
A szemei elkerekedtek, nem akarta elhinni a hallottakat. Az ő húga, aki még egy bogarat sem ütött le, ha nem volt muszáj?
- De ez lehetetlen… Ő nem ilyen, egyszerűen ellenkezik az elveivel – suttogta halkan. Miközben a fejét fogta. Talán nem kellett volna mindent rázúdítanom, várnom kellett volna vele. Nekem úgy tűnik, túlságosan labilis a személyisége.

- Megváltozott, de mégse. Daniel hatására sem tett semmi szégyellni valót, így nem is avatták be a titkos dolgokba…Ezért kellettem én. Viszont Ő mindig is abban hitt, hogy a szeretteinkért mindent meg kell tennünk, és most is eszerint él
- Annyira megbántottam – sóhajtott fel keservesen.
Nem tudtam mit felelni, így a témát visszatereltem arra, amiért eredetileg jöttem.

- Ezért kérem, hogy segíts. Szükségünk van egy olyan személyre, aki ismer mindent! Mi nem tudjuk pontosan, mire számítsunk – néztem komolyan a szemébe. Fogalmam sem volt, mi játszódik le benne, így egy kicsit megingott bennem a siker gondolata.
Pár másodperc hezitálás után lassan bólintott.
Úgy éreztem, most már könnyebb lesz, hisz a legjobb ember állt az oldalunkra.

***

A szobában sötét volt. Mikor a szemem megszokta a fény hiányát, az ágyon egy alakot láttam kirajzolódni. Nem nézett felém, valószínűleg aludt.
Csendesen lépdeltem az ágy felé, majd leültem a szélére. Csak néztem őt, nem akartam felkelteni. Mit is mondhatnék majd neki? Mi az, ami tökéletesen kifejezi azt, amit érzek? Mielőtt megismertem őt, a lelkem, a világom romokban hevert. Mintha egy átok ült volna rajtam, ami minden fontosat elvesz, s belülről pusztít el. De mikor Ő jött, az örökös, sötét éjszaka megváltozott. A csillagok visszatértek, s az eddig messzire elkerült Hold is, hogy bevilágítsa a kopár tájat, utat mutasson a sötétben az elveszett vándoroknak.
Hogy tudnám mindezt egyszerűen összefoglalni? Hisz még ez sem fedi tökéletesen a valóságot.
Talán nem is létezik ilyen kifejezés, talán ezt neki kell éreznie.

Keserves sikítás zökkentett ki a gondolatmenetemből. Emily felült, és kapkodva vette a levegőt. Zokogott, s így nem bírt egyenletesen lélegezni.
- Csss, nyugodj meg, itt vagyok – öleltem magamhoz.
Ösztönösen bújt hozzám, s nem is engedett el addig, míg meg nem nyugodott. Nem nézett rám, mintha szégyellte volna magát.
- Emily – szólítottam meg halkan – Mit álmodtál?
- Én…Én… - dadogott – Nem emlékszem
Felvontam az egyik szemöldököm.
- Tudom, hogy ez nem igaz!  - csattantam fel, amitől összerezzent.
Talán a létező összes szidást elmondtam magamra, hiszen most végképp nem akartam így beszélni vele…
Feszült sóhaj hagyta el a szám.
- Sajnálom, mostanában túl ingerlékeny vagyok – sütöttem le a szemeim. Újra kértem, mire végül megtette.
- El akartad kapni Dan-t,de… Nem figyeltél és lelőttek – a hangja elcsuklott, mikor kimondta.

- Nem ez volt az első – nézett rám keservesen – Úgy érzem, rosszul tettem, hogy belekevertelek ebbe. A bűntudatom nem hagy nyugodni, szinte leszívja minden energiám. Félek, hogy egy ilyen értékes embert talán miattam veszít el a világ
- Nem lesz semmi bajom! – mondtam lassan, határozottan. Őt is meg kellett győznöm, s magamat is. Nem féltettem az életem, de tudtam, hogy ez bármikor megtörténhet, s azért ezzel a tudattal élni furcsa.
Előre hajoltam, s megcsókoltam. Régen voltunk kettesben, így kihasználtuk a pillanatot.

***
- Végre itt vagy! – fogadott köszönés nélkül Brian.
Felvontam a szemöldököm, de inkább nem szóltam erre semmit.
- Miért kellett ilyen hirtelen ide jönnöm? – kérdeztem vissza.
- Mi az, hogy miért kellett? Mindig itt kéne lenned, alig van már időnk, de sehol sem vagyunk! – bevallom, felidegesített, így összeszorított fogakkal vártam a prédikációja végét.
Nem értettem, miért kell ilyen hangnembe beszélnie velem, hiszen nem ártottam neki.
- Na jó, a lényeg az, hogy sikerült lemásolnunk a lemezt! – mondta izgatottan – Csakhogy meg kell tudnunk a jelszót
- Nekem pedig oda kell adnom Dan-nek az egyik CD-t – nyeltem egy nagyot.
Már rég oda kellett volna adnom neki, de ehelyett még csak a raktár felé sem mentem. Nem akartam ott lenni, felfordult a gyomrom tőlük, és a terveiktől.
- Pontosan – felelte – De attól tartok, inkább a másoltat kéne vinned… Ha szerencsénk van, nem veszik észre a különbséget

Aprót bólintottam.
- Ha ez megnyugtat, a családod biztonságban van – tette a vállamra a kezét.
- Köszönöm – néztem rá hálásan.
Felém nyújtotta a lemezt, én pedig elvettem. Betettem a zsebembe, és elindultam. Már nem féltem, mintha valaki leemelt volna egy jókora súlyt a vállamról. Könnyebbnek éreztem magam, s magabiztosan haladtam az utcán.
Mikor odaértem, furcsán csendes volt az egész. Belöktem az ajtót, de nem láttam semmit. Sötét volt és kihalt.
Hol lehetnek?
- Nézzétek ki van itt – nevetett fel valaki a hátam mögül.