25.rész

- Szóval már belekezdett a második szakaszba… - ült le Aaron, miközben a fejét fogta – Craig nem akarta megtenni! Daniel gyávának nevezte, csak ezt tartotta a rossz úton. Nem kellett volna elmondani neki, akkor most nem lenne halott, ez pedig nem történne meg!
- Miről beszélsz?
- Azt hiszed, egy fülbevaló ennyire izgatja őket? Magasról tesznek rá! Csak ez az egyetlen dolog, amivel lefoglalhatják a rendőrséget… Az utolsó pillanatban mindent ki fognak szivárogtatni, és ez lesz a végzetes nap! Hiszen ha ők irányítanak mindent, bármit megtehetnek. Ehhez pedig egy ember szükséges
- Az elnök – mondtam elhaló hangon.
- Már érted, miért választottak téged Bill – dőlt hátra elégedetten – Ezért tudom, hogy nélkülem is boldogulni fogsz.
- Hogy mi? Nem hagyhatsz cserben! – kiáltottam rá dühödten.
- Nem segíthetek többet… Hamarosan áthelyeznek, de ha Daniel rájön, mit tettem, garantáltan örök életemre itt maradok! Elviselhetetlen ez a hely, minden nap küzdenem kell az életemért! – szúrós tekintettel fröcsögte az arcomba a szavakat.
- Szóval neked az életed fontosabb, mint egy ország sorsa?
- Meg fogod oldani
- Áruló – s ezzel a szóval elhagytam a szobát.

A nyakamba zúdítja az igazi feladatom, Ő pedig elmenekül előle. Nincs szükségem ilyen gyáva emberekre. Ki kell találnom valamit, amivel megakadályozhatom! Azonban egyedül ez nem fog menni. Most azonnal el kell mondanom Emily-nek, nem várhat estig!
Sietve pattantam be az autómba, s egyenesen az irodaház felé mentem.
- Beszélnünk kell! – rontottam be a szobába. Emily ijedten nézett rám, nem értette mi bajom.
- Van itt olyan hely, ahol úgy beszélhetünk, hogy nem tudja meg senki? – kérdeztem, mire bólintott.
- Ide tilos jönni, de csak itt nem tudnak megfigyelni – mondta, miközben beírt valami hosszú, és bonyolult kódot.
- De akkor te honnan tudsz róla? – kérdeztem elkerekedett szemekkel miközben bementünk.
- Brian egy időben mindent megtett volna értem, maradjunk ennyiben… - sóhajtott fel.
Ledöbbentett az, amit mondott. Brian és Emily?!

***

- Miről van szó? – tért vissza a tárgyra.
Nagy levegőt vettem és elmondtam neki, mit tudtam meg.

- Ez lehetetlen – ült le kétségbe esve – Ezt mi nem tudjuk megoldani!
- Nem adhatod fel!
- De hát hogy csináljuk Bill? – ekkor érte őt a felismerés – Egyáltalán te honnan tudtad ezt meg?
Vártam, mikor kérdezi meg. Bűntudatom volt, hogy eddig elhallgattam előle, de úgy éreztem, jobb így. Hisz ha tudná, hogy én el tudtam intézni azt, hogy találkozzak vele, csak az lebegne a szeme előtt, hogy látni akarja. Viszont nem titkolhatom tovább…
- Aarontól… - mondtam halkan, szinte suttogva.
- Te beszéltél vele? – fagyott le teljesen. Apró bólintással válaszoltam.
- Hozzá nem lehet bemenni! – meredt maga elé – Elintézted, nekem pedig egy szót sem szóltál róla?!
Idegesen ugrott fel, s szinte már ordított velem.
- Értsd meg Emily, így volt a legjobb!
- Kinek Bill, kinek?! Már szinte nem is emlékszem rá! Hogy tehetted ezt velem?! – visszarogyott a székre, s az arcát a kezébe temette.
Letérdeltem elé.
- Így is félő, hogy kiderül. Nem kockáztathattam, hogy te menj oda! Aaron jól van, de többet nem beszélhetünk vele, Danielék miatt. Emily, ha ennek vége, biztosan kiengedik, és újra együtt lehettek!
Rám emelte a tekintetét. Soha nem láttam még ennyire szomorúnak s kétségbeesettnek. A könnyek patakzottak az arcán, a fájdalom, ami a szemében tükröződött, szíven ütött.

- Sajnálom – mondta, majd átölelt.
Nem haragudtam rá, egy cseppet sem. Csak szorítottam magamhoz, mintha nem lenne holnap.
- Ígérd meg, hogy bármi is lesz, mi itt leszünk egymásnak! – kérte halkan.
- Örökké – suttogtam, s még közelebb húztam magamhoz.

***

Újra ott voltunk. Ha lehetséges, még hidegebb volt a hely, s még undorítóbbnak találtam az egészet. Vajon ha megtudják, miért vannak itt, akkor is így fognak viselkedni? Hajlandók lesznek akár embereket ölni? Feltenni az egész életüket egy lapra, kockáztatni mindent csak Daniel vágya miatt? Ha nem lennének emberei, lehetetlen lenne, hogy valóra váltsa a tervét. Csakhogy kiszállni nem lehet. Ha valaki meg akarná próbálni, biztos halál lenne az eredmény. Én nap mint nap a halállal játszom. Pengeélen táncolok, s elég egy rossz lépés, minden véget ér.

- Ne add fel, küzdj! – hallottam a hangot. Körbenéztem, de csak Emily volt mellettem. Ez a hang pedig határozott férfi hang volt.
- Kérlek! - folytatta kétségbeesetten. A mély hang megtörten könyörgött.
- Te is hallod? – néztem ijedten Emilyre.
- Mit, Bill? – kérdezte.
- Hát ezt a hangot…
- Nem hallok semmit – mondta – Jól vagy?
A homlokomra tette a kezét, de én leráztam magamról. Nincs szükségem arra, hogy őrültnek nézzen!

Beléptünk a folyosóról a terembe, ahol már 17-en várakoztak. Most már csak Daniel hiányzik. Senki sem tudta, miért van itt, de mindenkit mart a kíváncsiság. Élvezték, hogy kitüntetett szerepük van, talán erre vágytak a belépésük óta, egy kis figyelemre…
Mindegyikük csak ezt akarta. Hogy valakinek fontosak legyenek, valaminek a részesei lehessenek. Talán mielőtt bekerültek volna ide, mindannyian magányosak voltak. Ha csak egy picit is figyelt volna rájuk valaki, nem történne ez… De nem volt rájuk senki tekintettel, egyetlen egy ember sem.
s most élvezték, hogy tartoznak valahova. Akárcsak én a kezdetekben…