26.rész

Daniel még mindig nem volt sehol. A kezdetekben mindenki nyugodtan ült a helyén, csöndben. Mostanra az emberek mozgolódásba, suttogásba kezdtek, senki sem értette, mi történik.
- Hol lehet? – nézett rám értetlenül Emily.
- Fogalmam sincs – feleltem. Tényleg nem értettem, Daniel miért csinálja ezt. Hiszen rajtunk kívül senki nem tud semmit, nem az lenne a logikus, ha minél előbb belekezdhetne a tervezésbe?
Hirtelen kivágódott az egyik ajtó, s egy férfi idegesen rohant be rajta. Egyenesen a pódiumra sietett, így mindannyian láthattuk, hogy Daniel az.
- Baj van! – jelentette be kertelés nélkül – Az elnök jövő héten érkezik Berlinbe!
- Ez minket miért érint? – szólalt meg az egyik bátrabb tag. Minden tekintet rá szegeződött, de ő csak kíváncsian várta a választ.
- Azt hiszem ideje elmondanom az igazi küldetést – hirtelen hatalmas dörgés hangja töltötte be a levegőt, mintha még az időjárás is az ő irányítása alatt lett volna.
- Mi irányítjuk a német alvilágot, de mire megyünk vele? Évről évre lesznek olyanok, akiknek sikerül beszivárogniuk, akármennyire is titkos a rendszer! Az ilyeneket nem mindig lehet kiszúrni, hisz vannak, akik tökéletesen el tudják játszani a szerepüket, mintha csak gyakorolták volna. Miattuk buknak meg a legnagyobb tervek. S mindannyian tudjuk, hogy mi nem tudjuk megállítani őket, így soha nem lehet akkora hatalmunk, mint amit érdemelnénk. A példáért nem kell messzire menni, a szeretett bátyám is ennek az áldozata lett. Megmondták, hogy ő a vezető, így vele végeztek először – szemrebbenés nélkül hazudott mindenkinek. Viszont ami még elkeserítőbb volt, hogy egytől egyig hittek neki. Azt hiszem ennyit arról az elképezésről, hogy meglehet őket győzni a lázadásról…
- A legnagyobbak közé tartozott, még is végezni tudtak vele! Az ő tiszteletére kell ezt megtennünk, hisz ezt tervezte évekig. Mint tudjuk, csak egy ember van, aki irányíthat mindent, Horst Köhler. Őt kell meggyőznünk, bármi áron. Erre kellett volna a világ legdrágább ékszere. Ez most így talán bonyolult, de nem kell aggódni, mindent megmagyarázok. Valamivel el kellett volna vonni a rendőrök figyelmét, nos, legalábbis nagy részükét. Az utolsó nap a fülbevaló lopás részleteit kiszivárogtattuk volna, így felkészülten, s nagy büszkén várhattak volna a helyszínen, hogy ők most végre elkaphatják Németország legnagyobb bűnbandáját… Eddig nem volt semmi hiba a tervben, csakhogy az elnök keresztülhúzta a számításainkat. Úgy döntött, előbb tér vissza, így ennek lőttek.  Alig egy hetünk van egy újabb terv kidolgozására, hiszen a mostani lehetőség a legbiztosabb!Ez lesz a feladatunk, s elvárom, hogy sikerrel teljesítsétek, hiszen ti vagytok a kiválasztottak! – fogta magát és elsietett arra, amerről jött. Senkihez sem szólt egy szót sem, s addig nem is fog, míg valaki elő nem áll egy használható ötlettel.

***

- Bill, nem gondolod, hogy szólnunk kéne Brian-nek? Talán Ő tudna segíteni! – vetette fel Emily az ötletet.
- Te is tudod, hogy Brian nem tenne mást, mint értesítené az elnököt - ültem le az ágyam szélére.
- Ez miért baj?
- Mert akkor soha nem lesz lehetőségünk arra, hogy lecsukassuk őket! Szerinted nem tudnák meg, hogy az elnök mindent tud?
- És ha megpróbálnánk titokban…
- Titokban?! Előttük?! Emily, gondolkodj már, azt is megtudták, hogy előbb jön vissza, még is honnan? Sehol nem számoltak be erről, pont az ilyen kockázatok miatt, de ők tudják! Ha ez elnök felkészülne erre, valaki felhívná rá a figyelmüket!
- Akkor mi legyen?! Ketten nem állíthatjuk meg őket!
- Nem tudom – sóhajtottam fel már-már kétségbeesetten.

***

Néha eljátszom a gondolattal, mi lett volna, ha aznap nem megyek a raktárhoz. Ha otthon tudtam volna maradni a lakás csöndes, akkor kínzó magányában, ami jelenleg felszabadulást jelentene. Ez az egész helyzet, a megoldhatatlan rejtélyek…Kezdek beleőrülni.
- Miért nem figyelsz rám?! – ijedten ugrottam fel, s zihálva néztem körbe a szobában, de rajtam kívül nem volt ott senki.
- Miért nem harcolsz?!
Megrémültem. Mi történik velem? Mik ezek a hangok?
- Nem így ismertelek meg…Te nem az az ember vagy, akit legyőzhet bármi is!
- Elég! – ordítottam fel, s a levegőt még mindig kapkodva szedtem.
- Mi történik velem?! – suttogtam magam elé, miközben lecsúsztam a fal mellett.

***
Riadtan ültem fel az ágyamban. A homlokomon gyöngyözött az izzadság, kellett pár pe
rc mire újra egyenletesen tudtam venni a levegőt. Az órára pillantottam, ami 5:30-at mutatott.  Az ablakhoz léptem. Köd borított mindent, s az időhöz képest sötét volt. Egy lélek sem járt az utcán, csak egy-egy autós sietett a munkahelyére. Visszadőltem az ágyra, de aludni nem bírtam, valami nem hagyott. Egyre csak az álmom járt az eszemben…Tommal újra veszekedtünk, míg végül addig fajult a dolog, hogy soha többé nem beszéltünk.

x

Egy hét telt el azóta, hogy kimondtuk, vége a Tokio Hotelnek. Kínzott a tudat, nagyon. Az életem volt az együttes, de még is elvették tőlem. Imádtam ezt csinálni, a színpadon igazán kiélhettem önmagam. Élvezhettem, hogy az embereknek tetszik amit csinálok, olykor-olykor könnytől csillogó szemekkel néztem végig a velem énekelő tömegen. S három ember miatt adjam ezt fel? Nem irányíthatják a döntéseikkel az én életem!

x

- Szia Tom – köszöntem félve a bátyámnak, aki egy biccentéssel válaszolt – Tudom, hogy haragszol, s ezt meg is értem, de gondolkodtam…
- Na és mire jutottál? – kérdezte már-már kíváncsi hangnemben.
- Az, hogy nem zenélünk többet együtt, nem befolyásolhatja a kapcsolatunk. Fontos vagy nekem, és nem akarlak elveszíteni… - erőt vettem magamon, s legyűrtem a szemembe gyülekező könnyeket.
Elmosolyodott, s ebből tudtam, minden rendben.

x

- Szólóban?! – kerekedett el Tom szeme.
- Én imádom ezt csinálni, tudod az éneklés az, amivel igazán megszabadulhatok a fájdalmamtól, vagy kiélhetem a boldogságot
- Nem hittem volna, hogy neked ez tényleg ennyit jelent…
- Pedig de… - mondtam halkan.

- Vágj bele! – szólalt meg végül lelkesen – Te egy különleges személyiség vagy Bill, a zeneiparnak szüksége van rád. Az, hogy ott van a lehetősége annak, hogy nem jön be, ne állítson meg! Ha nem mertünk volna hinni, soha nem váltottuk volna valóra életünk legmerészebb álmát!

***

A reggeli napsugár a szemembe sütött. Még mindig ugyanott ültem, a fal mellett. Itt aludtam volna el? Feltápászkodtam, de a fájdalom bele nyilallt a hátamba. Viszont ez eltörpült amellett, amit álmomban láttam…
Tényleg ennyire könnyű lett volna megoldani mindent? Miért nem voltam akkor elég figyelmes, és vettem észre az egyszerű megoldást? Hisz attól, hogy könnyebb lett volna véghez vinni, ugyanúgy bizonyítottam volna magamnak… Viszont ez vagy te, Bill Kaulitz, mindig a bonyolult utat keresed, hisz azt hiszed, az a könnyebb…