Blog a Tokio Hotelről

Nem akartam megszakítani a bejegyzések sorrendjét, de mégis megteszem. Létrehoztam egy blogot, ami most kivételesen nem egy fanfictionnal foglalkozik, hanem a véleményemet írom le a négy fiúról. Kíváncsian várom a kommenteket, ugyanis érdekel mások hogy vélekednek ezekről a dolgokról.

www.tokiohotel.blogzona.hu

ui.: minden blogomba beírtam, ha már megnézted, akkor tárgytalan.

8.rész

Egy barna kerítésű, aprócska fehér ház előtt parkoltam le. Kiszálltam az autóból, s becsaptam az ajtaját. A hangra kinyílt a ház ajtaja, és egy hosszú, barna hajú nő jelent meg a verandán. Anya…
Mikor felismert, a szája elé kapta a  kezét. Kinyitottam a kis kaput, és elindultam a kavicsos úton felé.
Mikor odaértem hozzá, boldogan ölelt magához.
- Kisfiam, annyira hiányoztál – mondta könnyekkel küszködve – Hadd nézzelek!
Aggóda pillantott végig rajtam, de nem szólt semmit. Tudja minden részletét annak, ami történt. Bele se merek gondolni, milyen rossz lehet azt látni, hogy a gyerekei így viselkednek egymással. Még egyel több ember, akinek fájdalmat okozok.

A ház belülről szinte semmit se változott, csak a falak lettek átfestve.
- Gondoltam csempészek egy kis vidámságot a szobába, olyan egyhangú volt – mondta, miközben leült a kanapéra.
Jó volt újra itt lenni. Bűntudat gyötört, amiért csak ilyen keveset járok vissza.
- Mesélj, hogy vagy? – kérdezte.
- Egész jól – feleltem tömören, mire érdekesen pillantott rám.
- Az igazság az, hogy van jó és rossz része is a jelenlegi életemnek. Van egy lány, akit úgy érzem, teljes szívemből szeretek – ezt eddig még magamnak sem mertem bevallani, de jól esett végre kimondani.
- Ennek nagyon örülök! – mosolygott – Végre lesz valaki, aki szemmel tartson, ha már én nem tehetem meg…
A hangja elkomorult.
- Anya nagyon sajnálom, hogy ilyen régóta nem jöttem hozzátok – sütöttem le bűnbánóan a szemem.
- Semmi baj fiam, csak annyira hiányzol! – átöleltem, s a karjai közt úgy éreztem, mintha újra egy gondtalan kisfiú lennék.

- És mi a rossz? – váltott vissza az előző témára.
Felsóhajtottam, neki nem akartam erről beszélni. Kellett nekem ilyet mondanom…
- Van pár dolog, amiket muszáj megoldanom, csak egyenlőre még én sem tudom, mit tegyek – mondtam végül.
- Biztos vagyok benne, hogy nem kell sok idő, és rájössz! – mosolygott rám bíztatóan.
- Remélem – húztam el a szám.
- Hallgass a szívedre, és nem téveszthetsz utat! – mondta.

Miért bízzunk ennyire abban, hogy a szívünk jó dolgot diktál? Azt válassza, ami a legkellemesebb érzést okozza nekünk. Talán pont ez a lényege? Ne mindig az eszünkre hallgassunk, hogy mindenkinek jó legyen, hanem egyszer helyezzük előtérbe a saját érzéseinket? Cselekedjünk anélkül, hogy átgondolnánk? Nem, úgy rengeteg ostoba dolog tenné tönkre a boldogságot. Meg kell találnunk az egyensúlyt a szívünk és az eszünk között, hogy jól tudjunk dönteni.

Kulcs csörgött a zárban, és egy férfi jött be a nappaliba.
- Bill, hát még téged is látni? – kérdezte Gordon vidáman, mikor észrevett engem. Odajött hozzám, és átölelt.
- Olyan sápadt vagy – állapította meg – Vigyázol magadra?
- Gordon ne piszkáld! – szólt rá Anyám.
Megkönnyebbültem, ugyanis ezek után nem hozta újra szóba ezt, csak feltűnően méregetett.
- Az ebéd! – ugrott fel Anya a kanapéról, majd kisietett a konyhába.
Gordon csak mosolyogva csóválta a fejét, s a szemében láttam a szeretetet.

- Olyan furcsa vagy nekem – mondta komolyan úgy, hogy Anya ne hallja.
Kerültem a tekintetét, nem akartam erről beszélni.
- Anyádat megvezetheted, de engem nem. Látom, hogy valami nagyon bánt, de ha nem akarod elmondani, ne tedd – miután befejezte, Ő is a konyhába ment.

Gordon, miért kínzol még te is? Fogalmad sincs, mi van velem! Tudom, hogy csak segíteni akarsz, de ezzel csak bűntudatot keltesz bennem. Nem akarom, hogy még jobban aggódnia kelljen miattam. Nem vertem át, csak nem mondtam el minden részletet. Ez már hazugságnak számítana? Egyáltalán mi számít annak? Mikor kiszínezed az egész történetet, az nyílván. De én úgy hiszem, nem ez a legrosszabb hazugság a világon.
Legszívesebben ordítanál, kifutnál a világból, de amikor megkérdezik, hogy vagy, természetesen azt válaszolod: Remekül.

Talán csak azért tesszük, hogy ne aggódjanak értünk, vagy bizalom hiánya az egész? Nem tudok rá választ adni. Erre találták volna ki azt a kifejezést, hogy kegyes hazugság? Elhallgatjuk az igazságot a szeretteink érdekében. Mi ilyenkor a helyes? Rázúdítani a bajainkat, vagy magunkba fojtani?

Az élet túl sok megválaszolatlan kérdést gördít elénk. Vagy mindez csak azért történik, hogy az életünket úgy éljük, hogy megtaláljuk a válaszokat? Tanulságot kell keresni, amit aztán úgy kell felhasználnunk, hogy segítse a további kérdések megfejtését.
Tehát valójában egész életünkben tanulunk. Csak figyelnünk kell a történésekre, és kutatni a megoldás után. 
De mi van, ha nem találjuk? Mi van, ha a saját életünkben nem lelünk választ? Ezért mondják, hogy figyeljünk azokra, akik körül vesznek? Talán általuk láthatjuk meg a legnehezebb feladvány megoldását? Ezek szerint az élet nem egyszemélyes játszma.

7.rész

A héten nem néztem a raktár felé. Tudtam, hogy ezzel csak magamra haragítom Dant, de nem foglalkoztam vele. Nem tudtam volna oda menni, és tettetni, hogy bírom őket, miközben a legtöbbjüket megvetem. Rendesek voltak, hogy befogadtak, de… Én nem vagyok olyan, mint ők.  A könnyebb utat választottam, ahelyett, hogy tovább küzdöttem volna. Nem akartam egyedül lenni, embereket akartam magam köré, de nem gondoltam át eléggé a helyzetet.
A kétségbe esés át tudja venni az irányítást a testünk felett? Én csak arra vágytam, hogy ne legyek egyedül. Erőt kellett volna gyűjtenem, és egyszerűen csak elfordulni.

Úgy éreztem magam, mint aki egy szakadék szélén áll. Visszaléphettem volna, de nem tettem. Leléptem a magányos, de biztonságos útról, és a sötétség körülvett. Azonban megálltam a zuhanásban, s ha lett volna elég erőm, visszamászhattam volna. Nem tettem. Lejjebb kerültem, s a fényt már csak egy apró pontnak látom. Messze van, de nem elérhetetlen. Talpra kell állnom, és elindulnom felfelé! De vajon honnan fogok annyi erőt szerezni, hogy ne zuhanjak vissza?

A szobát betöltötte a kandalló fénye. Odaléptem, a tűz fénye megvilágította az arcom.  Levettem a párkányon sorakozó képek egyikét. Mi voltunk rajta, az első díjjal a kezünkben.
A fájdalmas emlékek elárasztottak.

- Ez így nem mehet tovább – nézett David ránk komolyan – Megváltoztatok fiúk.
Nagy hallgatás ült a szobára. Mindenki érezte, mi fog most történni, de egyikünk se merte, vagy csak inkább nem akarta kimondani?
Kétségbeesetten járattam a tekintetem a többieken. Ők már nem érzik, amit én? Nem számít nekik az az érzés, mikor elismerik a munkádat, sőt, szeretik?
- Szerintem álszent dolog lenne tovább folytatni, miközben már nem teljes szívvel tesszük ezt – mondta komolyan Tom.
- Csak a saját nevedben beszélj! – szóltam rá ingerülten. Nekem még mindig a zenélés az első.
- Sajnálom Bill, de igaza van Tomnak. Azt kell néznünk, ami az együttesnek a legjobb… - sóhajtott fel Georg.
- Akkor ez most azt jelenti, hogy…? – kerekedett el David szeme, hiszen még csak nem is sejtette, hogy ezt gondolják megoldásnak.
- Most már nem a zenének kell az első helyen lennie – szólalt meg most először Gustav – Életem egyik legjobb időszaka volt, de én most már közelebb vagyok a harminchoz, mint a húszhoz…
- De… - próbáltam valami értelmeset mondani, de semmi nem jutott eszembe. A gondolataimban csak az járt, hogy Vége. Pár szóval véget vetünk az életünk egyik legjelentősebb korszakának?!
- Bill, fogd fel, mi nem leszünk Rolling Stones! – csapott az asztalra Tom.
- Ti könnyen hozhattok ilyen döntéseket – mondtam keserűen – Nektek már régóta nem ez az első, de nekem… Értsétek meg, nincs másom ezen kívül!
Láttam a szánalmat a tekintetükben.

- Sajnálom Bill – tette a vállamra a kezét a testvérem, de én leráztam magamról.
- Akkor legyen vége! – pattantam fel idegesen a helyemről – Döntöttetek, nem csak a saját életetekről, hanem az enyémről is! Legyetek boldogok!
El akartam menni abból a szobából, egyedül akartam lenni. A könnyek mardosták a torkom, nem akartam, hogy ez történjen.
- Nyugodj meg! – állt elém Tom – Nem maradsz egyedül, bármikor jöhetsz hozzánk tesó!
- Na persze – mondtam gúnyosan – Zavarjak bele megint a boldogságodba? Kösz, nem. Megleszel te nélkülem is!
- Ne beszélj hülyeségeket! – mondta ingerülten.
- Hülyeségeket? Mikor kórházba kerültem, egy percre se méltóztattál bejönni! – szinte már ordítottam vele.
- Tudod, hogy Kathrin családjánál voltam, ezt nem róhatod fel! – próbált nyugodt maradni, de láttam, hogy nehezére esik.
- Jaj ne haragudj, el is felejtettem! Persze nincs autód, és nem tudtál volna 40 percet vezetni, igaz? Minden nap vártalak, de soha nem jöttél. Az egyetlen társaságom egy idegesítő nővér volt, de tudod mit? Ha neked fontosabb Ő, mint a testvéred, jobb is, hogy nem jöttél. Így legalább rájöttem, mekkora idióta vagyok, hogy képes voltam azt hinni, semmi sem választhat el minket, de úgy látszik, tévedtem!

A többiek csendben figyelték a veszekedésünket, szinte sokkolta őket ez a hangnem. Mindig voltak nézeteltéréseink, de ilyen komoly még soha.
- Viszlát Tom Kaulitz! – a vezetéknevét gúnnyal a hangomban ejtettem ki, majd elhagytam a szobát.

Fájdalmas sóhaj hagyta el a szám. A szívem összeszorult, s valami sósat éreztem a számon. Megtöröltem a szemem, nem akartam könnyeket ejteni. Letettem a képet, majd inkább bementem a hálószobámba, és lefeküdtem az ágyamba. Próbáltam elaludni, de az emlékeim nem hagytak nyugodni. Újra éreztem azokat a pillanatokat, mikor több ezer ember elé álltam ki, szinte hallottam, ahogy a nevemet kiabálják. De ez csak képzelgés, soha többé nem érezhetem újra…

Másnap fáradtan másztam ki az ágyamból, a tükörből egy beesett szemű, sápadt arc nézett vissza rám. Beálltam a zuhany alá, és sokáig engedtem magamra a forró vizet. Ki akartam űzni a rossz érzést, amit az álmom okozott bennem.

Nem akartam a házban maradni. Felkaptam a cipőmet és egy kabátot, majd a garázs felé vettem az irányt. Beültem a fekete autóba, és elindultam. Fogalmam sem volt, merre tartok, viszont fél óra múlva megpillantottam egy táblát. Nyugodtság járt ár, mikor elolvastam a feliratot:
„Üdvözöljük  Loitscheben!”

6.rész

Sziasztok!

Bocsánat, hogy eddig nem jelentkeztem, de egy kicsit összegyűltek a dolgok. Egyszerre voltam felhőtlenül boldog és szomorú is, ezt pedig egy kicsit nehéz volt felfognom. Hajtanom kell az iskolában is, ráadásképp most éppen ki vagyok pécézve, és a legtöbb tanár engem szívat. Kellemes most iskolába járni :/

Nehéz dolog, amikor megtudod, hogy el kell hagynod a jól megszokott környezeted. Oké, én tudtam róla, hogy ez lesz, de most már szinte 100%. Nem megyek messze, csak fél órányira innen, mégis valahogy furcsa. A legsötétebb gondolatok találtak meg, szóval egy kicsit mélypontra kerültem, de Bettynek hála hamar 'eltűnt az árnyék'. Nem tett semmi olyat, csak meghallgatott.
Na jó, ennyit a magyarázkodásról, itt a rész, remélem tetszeni fog :)


Félek. Fogalmam sincs, mit fog reagálni. Mi van, ha Őt már egyáltalán nem érdeklem? Egyáltalán hogy hagyhattam, hogy ez történjen? Régen elválaszthatatlanok voltunk. Igaza volt Emily-nek, önző voltam. El kellett volna fogadnom, hogy neki már nem a Tokio Hotel az első. Meg kellett volna értenem!
De én idióta voltam, és szokás szerint mindent elrontottam. Csak azt tartottam a szemem előtt, hogy nem az én vágyam teljesült, és semmibe vettem azt, amit Ő akart. Azt mondtam, nincs szükségem rá. A testvéremre, az ikertestvéremre! Mekkorát tévedtem.

Az életem már korántsem olyan felhőtlen, mint amikor még mellettem volt. Akkor csak nevettem azon, ha valaki azt mondta, egyszer úgyis összevesztek… Lehetetlennek tartottam, s most még is megtörtént. Félember vagyok nélküle.
Ő volt az, aki visszarántott a földre, aki az optimizmusával elűzte a vihart a fejem fölül, s most, hogy már nincs itt, minden rossz elér.

Idegesen toporogtam az ajtó előtt. Fogalmam sem volt, Tom hogyan fog reagálni. Elküld, vagy esetleg beszélünk egy kicsit?
Nagy levegőt vettem, és megnyomtam a csengőt, és csak vártam. Senki nem nyitott ajtót. Csalódottan sóhajtottam fel, majd elindultam vissza az autómhoz. Végre összeszedtem a bátorságomat, hogy eljöjjek ide, de ezt a lehetőséget nem vettem számításba.

- Bill? – hallottam a testvérem hangját a hátam mögül – Mit keresel te itt?
- Beszélni akarok veled – fordultam meg.
- Aha, és miről? Megint el akarod hitetni velem, hogy rosszul döntöttem? – kérdezte gúnyosan.
Fájt, hogy így beszél velem, de most nem akartam veszekedni vele.
Megráztam a fejem.
- Gyere be – tárta ki az ajtót.

Rendben, az első lépés teljesítve.
- Na? – ült le a kanapéra, s én is követtem a példáját.
Fogalmam sem volt, mit mondhatnék.
- Nehéz erről beszélnem – sütöttem le a szemem.
- Akármiről van szó, elmondhatod – nézett rám komolyan. A hangjában nyoma sem volt az előbbi gúnynak, ennek hála egy kicsit megnyugodtam.
- Ráébredtem, hogy tennem kell valamit – emeltem rá a tekintetem – Nem hagyhatom, hogy csak így elveszítsem az egyik legfontosabb embert az életemben!

Kíváncsian fürkésztem az arcát, de Ő elfordította a fejét.
- Tom – szólaltam meg újra – Hozzád beszélek!
Visszafordult, és az arckifejezése olyan volt számomra, mint egy pofon. Csalódottság és megvetés keveredett rajta.
- Nem értetted meg, miért akarom abbahagyni a zenélést. Hiába magyaráztam, nem figyeltél rám, csak saját magaddal törődtél – mondta keserűen – Olyanokat vágtál a fejemhez, amit még a legnagyobb utálómtól se kaptam! Mit vársz most, hogy elfelejtek mindent? Hát tudd meg, nem!

- Igazad van – a szomorúság mardosni kezdte a torkom – Egy idióta voltam, és erre nincs bocsánat, de…
- Mit de? – kérdezte ingerülten.
- Hiányzol – vallottam be végül.
Hirtelen nem tudott mit reagálni.
- Bill, meg kell értened engem is! Nagyon fontos vagy nekem, de most át kell gondolnom ezt az egészet – hajtotta le a fejét.

Felálltam a kanapéról, és elindultam az ajtó felé. Nem erre számítottam. Abban a hitben voltam, hogy csak bocsánatot kérek, és minden megy tovább. Mekkorát tévedtem…
Beültem az autóba, és meredtem ki az ablakon. Abban a pillanatban elmondhatatlanul utáltam önmagam. Tudtam, hogy fájt Tomnak, amit tettem, de hogy ennyire? Nem akartam neki fájdalmat okozni, mégis megtettem. Miért azokat bántjuk, akiket a legjobban szeretünk?

Elfordítottam a kulcsot, s a motor halkan beindult. Nem sokkal később már haza is értem. A ház fájdalmasan csendes volt. Most végképp nem akartam egyedül lenni, úgyhogy a telefonom után nyúltam.

- Szia – köszöntem az ajtómban álló gyönyörű lánynak, majd megcsókoltam.
Leültünk a kanapéra, s pár pillanatig csendben meredtünk egymásra.
- Mi volt Tomnál? – kérdezte.
Lehajtottam a fejem, és nem mondtam semmit.
- Ez nem jelent jót – húzta el a száját.
- Hát nem – sóhajtottam fel.
- Mi történt? – elmondtam neki mindent, Ő pedig figyelmesen hallgatott.

- Bill, ha ez neked igazán fontos, tovább kel próbálkoznod! – mondta.
- Nem kíváncsi rám… - dőltem hátra, és a plafont kezdtem fixírozni.
- Ez hülyeség – simított végig az arcomon – Nem várhatod el tőle, hogy rögtön elfelejtse minden sérelmét. Adj neki időt, hogy rájöjjön, mit is akar. Túl kell lépnie a sérelmein ahhoz, hogy meg tudjon bocsáltani neked, ez pedig nem könnyű…
- Elmondhatatlanul sajnálom, amit tettem – nem tudtam meggátolni, egy könnycsepp gördült végig az arcomon.
- Tudom, és erre Ő is rá fog jönni – szorította meg a kezem.
- Miért vagy ennyire biztos benne? – kérdeztem komolyan.
- Mert amit a szívünk mélyéről akarunk, amiért hajlandóak vagyunk bármit feladni, lehetetlen, hogy ne teljesüljön.

Elmosolyodtam ezen. Remélem igaza lesz, mert én jelenleg semmi másra nem vágyom, csak a testvéremre. Sorolhatna bárki bármilyen drága dolgot, ennél értékesebbet úgysem kaphatnék soha.

5.rész

A lelkiismeretem nem hagyott nyugodni. Csak forgolódtam az ágyamban, s ha elaludtam, csak bolttulajdonos rémlett fel bennem. Felkeltem, és lassan felöltöztem. Elindultam a tegnap esti események helyszínére.
Az üvegesek éppen cserélték az ablakot. Egy kicsit megnyugodtam, talán mégsem a bolt az egyetlen lehetősége.
- Ha nem tud fizetni, elmegyünk, és az üveget is visszük! – kiabált a munkások irányítója.
- Azt mondták, nem ennyibe fog kerülni – válaszolt a férfi. Látszott rajta, hogy fogalma sincs, mit tegyen.
- Meg kell fizetni a munkadíjat! – rándította meg a vállát – Fizessen!

Több se kellett, odamentem az ordítozóhoz. Felidegesített azzal, mennyire könyörtelenül bánik az emberekkel. Fordított helyzetben mit tenne? Az empátia teljes mértékben hiányzik belőle. Megértem, hogy a munkáját végzi, de a szívtelenséget soha nem díjaztam.
- Én kifizetem – néztem rá komolyan, miközben a pénztárcám után kutattam a zsebemben.
- Ki maga? – szólalt meg mögöttem a bácsi, de nem feleltem.
Odanyújtottam a kívánt összeget.
- Miért segít nekem? – kérdezte meglepődve az öregúr.
- Mert nem fordíthatunk hátat annak, akinek segítségre van szüksége – mondtam, s elindultam.
- Köszönöm – szólt utánam meghatottan.
Visszafordultam, s egy aprót biccentettem. A zsebkendőjével a szemét törölgette.
Nekem egy ablak semmi, másnak még is mennyit jelent. A lelkem félig megnyugodott, így kiegyenlítettem. Jó érzéssel töltött el az, hogy segítettem valakinek. Milyen világban élnénk, ha senki nem lenne hajlandó megállni egy percre, hogy figyeljen a másikra? Értéktelenben. Kit érdekel, ha van nagy házad, vagy sportkocsid, de benned nincs semmi?

- Thomas, nem érdekelnek a kifogásaid, menj már! – parancsolt rá a szőke lány az előtte toporgó fiúra.
Próbált tiltakozni, de Ő nem tűrt ellentmondást. Lehajtott fejjel húzta maga után a táskáját, s indult el.
Odaléptem mögé, és átkaroltam a derekát.
- Szia Bill – szólalt meg nyugodtan. Honnan tudta, hogy én vagyok?
- Megéreztem az illatod – válaszolt a kimondatlan kérdésemre. Ezt hogy csinálja? Kezdem azt hinni, hogy ő tényleg egy angyal.

Megfordult, s az arcán mosoly ült.
- Fura vagy – szólaltam meg, majd megcsókoltam.
- Tudom – mondta – Te pedig egy nagyon jó ember
Pont én, aki csak azért szállt be ide, hogy ne legyen magányos? Többször ittam le magam ezekben a napokban, mint egész életemben, kitörtem egy bolt ablakát szándékosan, összevesztem a saját testvéremmel, s sorolhatnám még a bűneim. Én nem vagyok jó!
- Az az ember a nagypapám – nézett rám – Elmondta, hogy egy ismeretlen fizette ki az ablakot. Azt mondta, nagyon különleges jelenség, és én egyből tudtam, hogy te voltál!
- De ettől még nem lettem jó! Elfelejtetted, hogy én törtem be? – kérdeztem komolyan.

- Bill, hány ember ment volna vissza kifizetni a kárt, amit okozott? A legtöbben még a környékre sem merészkedtek volna! Kijavítottad a hibát, miért vagy ennyire szigorú magadhoz? – simított végig az arcomon.
- Talán egyet javítottam, de mi van a többivel? – sütöttem le a szemem.
- Cselekedj úgy, ahogy ma. Ismerd fel a hibát, és próbálj tenni azért, hogy javíthass rajta. Attól, hogy felismerted azt, hogy elrontottál valamit, még nem oldódik meg semmi…Azért tenni kell – csendben hallgattam, amit mond. Tudtam, hogy igaza van, csak sajnos közel sem annyira egyszerű ez az egész.

- De mi van, ha én javítani akarok, de ez a másik felet már nem érdekli? – talán más annyit mondott volna, hogy: Nem tudom, de ő komolyan elgondolkodott.
- Akkor legalább a tudtára adtad, hogy neked ő még mindig számít, és hajlandó vagy feladni a büszkeséged az ő megbocsáltásáért – szólalt meg végül – Kétlem, hogy te olyan dolgot tettél volna, amin nem lehet megoldani…

Valóban csak ennyi az egész? Félretenni a saját egónkat, és őszintén bevallani mindent? Ha ez ilyen egyszerű, miért nem cselekszik így mindenki? Saját magamból kiindulva talán azért, mert nehéz beismerni, ha valamit elrontottunk. A másikat okoljuk ahelyett, hogy saját magunkba néznénk. Pedig lehet, hogy csak ez hiányzik ahhoz, hogy megoldjunk valamit.

- Biztos vagyok benne, hogy Tomnak is hiányzol – fogta meg a kezem. Egyből rájött, kire gondoltam.
- Talán – húztam el a szám.
- Bill, egy összeveszéssel nem lehet semmivé tenni azt, hogy testvérek vagytok! Akár akarjátok, akár nem örökké össze vagytok kötve. Annyi mindent éltetek át együtt, az emlékek nem válnak köddé! – magam sem értem, miért szeretné ennyire, hogy tegyek ezért az egészért.
- Ha Tomnak valóban számítok, miért nem lép semmit? – kérdeztem egy kicsit ingerültebben.
- Látod, most is csak azt várod el, hogy a másik tegyen valamit. Lehet, hogy Ő is pont csak erre vár. Most újra jöhetne ez a kérdés, de felesleges ezen gondolkoznod. Ha akarsz valamit, neked kell lépned érte, más nem éri el helyetted! – mondta Emily.

Szinte csodálattal tekintettem rá. Itt van ez a lány, s ennyi idősen bölcsebb, mint sok ember együtt véve. Beszélnem kell Tommal!

4.rész

- Ma kihagyhatatlan buli lesz, jönnöd kell! – mondta lelkesen Dan. Őszintén szólva nem sok kedvem volt hozzá.
Addig győzködött, míg bele nem egyeztem. Miért lettem ilyen könnyen befolyásolható? Talán a sok megpróbáltatás gyengévé tett? Nem jó ez így…

Mikor a helyszínre érkeztem, eléggé meglepődtem. Egy üres placcon találtam magam. Itt akarnak bulizni?
- Ez most komoly? – kérdeztem a mellettem álló ismeretlentől. Hamar megtanultam, hogy itt bárkivel beszélgethetek, annak ellenére, hogy még csak a nevét sem tudom.
- Nem itt leszünk – rándította meg a vállát – Látod ott szembe azt a kis boltot?
Bólintottam.
- Na, most pénzt fogunk szerezni! – vigyorodott el.

Mi van? Milyen pénz? Ránéztem a boltra. Aprócska volt, talán ezért szúrták ki. Nyilván úgy gondolták, ha ilyen helyen van és ennyire kicsi, a biztonsági rendszer sem lehet valami komoly. Egy öreg bácsi botorkált ki, nagy kulcscsomóval a kezében. A kabátját hiába húzta össze magát, úgy is didergett. Nem csodálom, látszott a ruhadarabon, hogy már lejárt az ideje.
Levette a lyukas kesztyűt a ráncos kezeiről, és lassan bezárta az ajtót. A botjával bizonytalanul lépdelt az úton.

Felötlött bennem a kép, hogy szegény ember reggel megjelenik, az ablak betörve, a bolt pedig teljesen kifosztva. Lehet, hogy ettől a bolttól függ az élete. Mi van, ha ez az egyetlen pénzkeresési lehetősége? Danéknek nincs szívük?  Hogy lehetnek ennyire érzéketlenek?
Én ebben nem veszek részt!
A csoport megindult, de én nem mozdultam. Az emberek nekem jöttek, s szitkozódtak.
- Bill, neked is jönnöd kell! – nézett rám komolyan Dan – Meg mondtam, nincs kiszállás!
- De én…ezt nem tehetem – dadogtam zavartan, viszont egy cseppet sem érdekelte.
- Indulj! – kiáltott rám.
Nem tudtam mit tenni, követtem.
- Fogd ezt a botot – utasította. Nem mozdultam, amitől egyre idegesebb lett.
- Gyerünk! – mondta, mire felvettem – Üsd be az ablakot!

Nem mertem megtenni. A bácsi öreg, ráncos arca rémlett föl előttem. Ekkor valami nekinyomódott a hátamnak.
- Ha nem teszed meg, golyót eresztek beléd – a hangja reszelős volt, nem hallottam még soha. Nagyot nyeltem. Az élni akarás eluralkodott rajtam, vettem egy nagy lendületet, és beütöttem az ablakot.
Ekkor megszólalt a riasztó. Úgy látszik tévedtek.
- Futás! – kiáltotta el magát a banda főnök, de én nem mozdultam. Lefagyva álltam ott, és néztem ki a fejemből. Senki nem törődött velem, jobban foglalkoztatta őket a lebukás veszélye. Nem telt bele pár perc, a távolból szirénázást hallottam.
- Bill! – kiáltotta valaki. Oldalra fordítottam a fejem, és megláttam Őt. Gyönyörű volt a holdfényben. A szirénázás egyre hangosabb lett, de nekem csak Ő számított.
- Gyere már! – megragadta a kezem, és húzott maga után. Futni kezdtünk. Fogalmam sem volt hova tartunk, de amíg vele lehetek, nem érdekel.
A keze meleg volt, s egy percre sem engedte el az enyém. Úgy szorította, mintha csak attól félne, ha el engedi eltűnök.

Több utcán keresztül rohantunk, míg végül felismertem a helyet. Újra a raktárnál voltunk, de most sem bementünk, hanem a tetőre.
Nekidőltünk a falnak, s mindketten kapkodtunk a levegő után.
- Köszönöm – törtem meg végül a csendet – Ha te nem jössz, fogalmam sincs mi történt volna…

Elkapnak a rendőrök, vagy az utolsó pillanatban feleszmélek, és elrohanok? Utáltam magamat abban a pillanatban. Hogy adhattam fel minden elvem? Elképesztően szégyelltem magam.
- Láttam mi történt – szólalt meg a kellemes hangján – Te nem akartad megtenni.
- Ez valóban így volt, végül még is megtörtént… - lehajtott fejjel álltam – Hogy tehettem ezt?
- Ne ostorozd magad – fogta meg újra a kezem – Az emberek 99% ugyanígy cselekedett volna, ha valaki pisztolyt tart a hátához.

Csodálkozva pillantottam rá.
- Honnan tudsz róla? Ott sem voltál! – kérdeztem meglepetten.
- De ott voltam – vallotta be.
- Miért? – faggatóztam tovább.
- Tudom, hogy milyenek Danék az újakkal… Féltettelek – vallotta be végül.
Melegség járta át a testem. Régóta nem éreztem, hogy valakinek számítanék, már el is felejtettem milyen ez.
Kiabáltam vele, de Ő még sem hagyott magamra.
- Sajnálom, amit a múltkor mondtam – sütöttem le a szemem.  Talán Ő az egyetlen ember, aki annak ellenére, hogy milyen vagyok, elvisel.
- Semmi baj Bill – simított végig az arcomon – Mindenki hibázik

Nem bírtam ellenállni, odahúztam magamhoz, és megcsókoltam. Úgy éreztem, mintha hirtelen a mélyből a mennyekbe kerültem volna. Végre megkaptam azt, amire napok óta vágyom. Magamnak akartam őt, s miután itt van, soha többé nem engedem el!
Kíváncsian fürkésztem az arcát, s Ő mosolygott. Ennél angyalibb és ártatlanabb dolgot elképzelni is lehetetlen.
- Köszönöm, hogy vagy – suttogtam halkan. Fogalma sincs róla, mennyit jelent nekem. Alig ismerem, de még is egyedül vele érzem, hogy élek. Talán ha előbb találkozunk, soha nem kerültem volna a pokolba.
- Ameddig szükséged van rám, melletted leszek – mondta, s újra csókban forrtunk össze.

Abban a pillanatban nem éreztem mást, csak színtiszta boldogságot.

3.rész

Az elkövetkezendő hetekben minden nap a bandával lógtam. Vártam, hogy mikor látom meg az én agyalom, de nem jött. Álmodtam volna? Biztos vagyok benne, hogy megtörtént.
- Te Dan – léptem oda a barna hajú sráchoz – Nem ismersz véletlenül Emily nevű lányt?
Elgondolkodott.
- Emily Freiheit? – kérdezte, mire bólintottam.
- Ő is velünk szokott lógni, de eléggé.. hogy is mondjam… gyáva? A lényeg, hogy a bulikban nincs benne. Mondjuk kétlem, hogy önszántából jött ide
- Mire gondolsz? – lepődtem meg.
- Az öccse is itt van – avatott be – Na Ő igazi belevaló gyerek! Csak 14, de innen szinte majdnem mindenki elbújhatna mögötte. Mindenbe benne van, teljesen ellentéte a nővérének. Emily azt hiszem, csak azért van itt, hogy szemmel tartsa. Leginkább reggel jelenik meg, hogy iskolába küldje Thomas-t…

Bevallom hiányzik az az idő, mikor jóban voltunk Tommal. Vele lehetett a legjobbakat nevetni, s bármikor számíthattam rá. Elválaszthatatlanok voltunk, de én szokás szerint tönkretettem mindent. Nem kellett volna így reagálnom erre az egészre,de a düh eluralkodott rajtam. Talán bocsánatot kéne kérnem. De mi van, ha csak nevetne rajta? Meg van Ő már nélkülem is, nekem is egyedül kell boldogulnom!

Nekidőltem a falnak, s elővettem egy szál cigarettát. Meggyújtottam, s lassan elszívtam.
- Nem gondoltam volna, hogy te is ezt a módját választod a feszültség levezetésnek – dőlt mellém a napok óta hiányolt lány.
- Van jobb ötleted? – kérdeztem gúnyosan.
- Hát, mondjuk beszélgetés – felelte egyszerűen. Nem vette észre a hangnemet, vagy csak nem akar foglalkozni vele?
- Miből gondolod, hogy elmondom neked? – néztem rá. Nem értettem, miért bánok így vele, elvégre napok óta csak rá vágytam!
- Nem tudhatom – rándította meg a vállát – Én csak felajánlottam a lehetőséget, most rajtad a sor, hogy válassz.
- Mit ajánlasz, mit válasszak? – én.
- Nem ajánlok semmit, egyedül kell eldöntened. Ha valamiről döntened kell, akkor is kikéred a felajánló véleményét?  - húzta fel a szemöldökét.
Megráztam a fejem. 
- Önmagadon kívül más nem lesz melletted életed végéig, jobb lenne, ha a saját véleményed számítana – elpárolgott minden dühöm, újra csak Ő volt és Én.

- Beszélgessünk – döntöttem végül, majd elindultam a közeli park felé, ő pedig csendben jött utánam.
Beavattam minden apró kis részletbe az egész Tom dologról, mert éreztem, hogy benne megbízhatok. Alig ismerem, mégis vakon hallgatnék rá.
- Szerintem túl önző vagy – jelentette ki.
- Hogy mi? – lepődtem meg. Tőle igazán nem számítottam arra, hogy engem hibáztat.
Felpattantam a padról, és zavartan tekintettem rá.

- Én csak arra gondoltam, hogy… - kezdett bele bátortalanul, de én közbe szóltam.
- Köszönöm, hogy te is csak a hibát látod meg bennem! – elképesztően dühös voltam, olyannyira, hogy otthagytam őt.

Megértésre vágytam, de csak támadást kaptam. Miért zavar ennyire egy kis kritika? Mindig lesznek olyanok, akiknek nem tetszik az, amit tettünk. Nem tehetem meg mindig, hogy elrohanok előle. Túlreagáltam. Ő a véleményét akarta elmondani, de én még csak végig sem hallgattam. Ostoba vagyok! Én mondogattam mindig, hogy az őszinteség a legfontosabb. Erre mikor valaki végre úgy is tesz, ahogy vágytam rá, megijedek. Talán nem akartam hallani az igazságot? Tudom, hogy hibáztam akkor.  Viszont egyszerűen nem vagyok képes elviselni azt, ha más tudja, hogy nem vagyok tökéletes, hogy én is hibázom. Falat építettem magam köré, s most megijesztett a gondolat, hogy valaki átmászni készül rajta. Miért?

Újra megfutamodtam, s az éjszakában kezdtem élni. Így nem kellett a gondolataimat hallgatnom, az italnak és más dolgoknak hála, boldogság nélkül szárnyalhattam. Mikor elmúlt a hatása, lelkiismeret furdalásom lett, Emily miatt. Nem kellett pár óra, újra elhallgattattam azt a kis hangocskát.

Egyre lejjebb és lejjebb csúsztam a lejtőn, s egy kapaszkodót sem találtam. Nem láttam okot az ellenállásra, sodródtam az árral.

2.rész

- Mivel ütötted ki magad ennyire? - kérdezte fejcsóválva a testvérem.
- Pff, mintha érdekelne – mondtam gúnyosan, amin egy kicsit meglepődött. Láttam rajta, hogy valamit mondani akar, de inkább visszafogta magát.
- Tessék, mond csak! - szóltam rá.
- Miért nem bírod elfogadni végre, hogy már nincs Tokio Hotel? Fogd fel, és lépj tovább! Hiába merengesz a múlton, nem fog visszajönni! Csak a jelenben tudsz élni Bill!- a hangja ingerülten csengett.
- Nem érdekel – hazudtam neki.
Amióta feloszlottunk, a kapcsolatunk is megromlott. Azt mondta, Ő ezt soha nem fogja feladni, ez lesz az élete. Naiv voltam, hogy elhittem neki. Amint jött az adandó pillanat, már ki is lépett. Fontosabb lett neki egy lány, mint az együttes, mint a saját öccse!

Ordítozott még, de mivel süket fülekre talált, fogta magát és elment. Nem foglalkoztam vele, a veszekedés mindennapossá vált. Unottan nyúltam a telefonom után, és felhívtam Dant.

Fél óra múlva a raktár kopott kanapéján feküdtem, és néztem a nevetgélő embereket.
- Bill, gyere te is! - kiáltott oda nekem egy számomra ismeretlen fiú. Úgy látszik, Ő mégis tudja ki vagyok... Meglepetten álltam fel, és indultam el feléjük. Azt hittem, valami érdekeset csinálnak, de csalódnom kellett. Ittak. A kezembe nyomtak valami fura színű löttyöt. Nem kérdeztem mi az, megittam. Fintorogva tettem le a poharat.
- Nem volt jó? - nevetett fel egy vörös hajú srác. A frizurája kócos volt és égnek állt, de nem foglalkozott vele.

Kimentem, és mélyeket lélegeztem. A nap bágyadtan sütött, de azért az árnyékokat észrevettem magam előtt. Hosszasan bámultam őket. Az én életem is pont ilyen most. Árnyék vetődött rá... De vajon jön-e valaha a nap, hogy elűzze a sötétséget?
Egy újabb sötét alakot vettem észre. Felnéztem. Egy gyönyörű, szőke hajú lány tekintett vissza rám, óriás zöld szemeivel.
- Mi érdekeset látsz a földön? - szólalt meg bátortalanul.
- Hát – magam sem tudtam, mit mondhatnék erre – Csak elgondolkodtam, hogy az élet is pont ugyan ilyen. Néha árnyékos részhez érünk...
- Viszont nem kell elviselni a sötétséget – mondta – Fordulj meg!
Nem értettem, mire akar kilyukadni, de megtettem amit mondott.
- Látod, így minden árnyék mögéd kerül – magyarázta az elméletét.
- Igazad van – mosolyodtam el – Csak nem mindig teheted meg, hogy hátat fordítasz annak, amit önszántadból választottál
- Ez jogos – értett egyet velem – De nem muszáj hátat fordítani. Ha csak egy picit elfordulsz, máris megláthatod a fényt. Nem annyira tisztán, mintha 180 fokos fordulatot tennél, de arra pont elég, hogy reményt adjon

Hosszasan néztem az arcát. A tekintetem megakadt a vöröslő ajkakon, s egyszerűen nem bírtam levenni róla a szemem. Mikor észrevettem, hogy elpirult, zavartan ráztam meg a fejem.
- Nem láttalak még itt – a hangja lágy volt, jól esett hallani.
- Én sem téged – mondtam – Egyébként a nevem Bill. Bill Kaulitz
- Emily – felelte – Emily Freiheit

A neve akaratlanul is mosolygásra késztetett. A nap erősebben kezdett sütni, s ahogy a haján táncolt a fény, úgy nézet ki, mintha egy angyal állna előttem. A szabadság angyala. A jelenléte egyszerűen olyan jó érzést okozott bennem, hogy minden pillanatban vele akartam lenni. Úgy éreztem, mintha repülnék. Hogy lehet valakinek ilyen kisugárzása?

- Gyere! - szólalt meg, és húzott magával egy vaslépcső felé. Fogalmam sem volt, hova vezet, de követtem. A raktár tetején találtam magam.
Feltételezem, Ő rendszeresen jár ide, hiszen olyan biztosan tartott valahová. A mozdulatai még így, tornacipőben is kecsesek voltak, nem bírtam betelni a látványával. Megállt, majd leült a földre, én pedig követtem a példáját. Látni lehetett innen az egész várost. Ő a látványban gyönyörködött, én benne.
- Néha úgy érzem, rám fogod vetni magad! – nevetett fel.
Ennyire feltűnő lett volna, amit teszek? Hiába próbálkoztam azzal, hogy visszafogjam magam, nem ment.
- Ne haragudj, én csak... - mentegetőztem, de Ő csak tovább nevetett.

Mit keres egy ilyen lány, ebben a társaságban? Furdalt a kíváncsiság, de nem mertem rákérdezni. Ő annyira törékenynek tűnik, mint egy porcelánbaba. Azok közül is inkább ahhoz a fajtához hasonlítanám, amiket örökké egy átlátszó dobozban tartanak, hogy tudják csodálni, de baja mégse essen.

Hosszasan beszélgettünk, ittam minden szavát. Akármilyen hétköznapi dologról is beszélt, az Ő szájából mégis különlegesnek tűnt. A beszéde választékos volt, s egy káromkodást sem hallottam tőle. Régen talán meglepett volna az ilyen viselkedés, de most egyszerűen csodáltam.
- Köszönöm a beszélgetést – fordultam feléje, mikor leléptem az utolsó lépcsőfokról.
- Régen volt már ilyen kellemes társaságom – mosolyodott el, majd félve odahajolt hozzám, és egy apró puszit adott az arcomra – Viszlát Bill!

Néztem a távolodó alakját, s mosolyogtam. Az arcom bizsergett, soha nem éreztem még ilyet. Ez lenne az a bizonyos dolog, amit minden ember próbál hitelesen megfogalmazni, mégsem sikerül? Vannak, akik közel járnak hozzá, de még az is távol van a valóságtól. Mert ez leírhatatlan. Át kell élni, különben soha nem értjük meg az élet lényegét.

1.rész

Hideg volt, a leheletem fehér füstnek tűnt a sötét éjszakában. Összehúztam magamon a kabátot, és úgy mentem tovább. Fogalmam sem volt merre tartok, de muszáj volt kijönnöm a négy fal közül. Az utca kihalt volt, én voltam az egyetlen, aki ilyenkor itt járkált. A gondolatok elárasztották a fejemet. Nem bírtam feldolgozni azt, hogy véget ért az egyetlen dolog, amiért léteztem. A Tokio Hotel megszűnt. A fiúkat nem viselte meg ennyire, nekik enélkül is van miért élniük. Hadd pontosítsak, inkább kiért...

Én még mindig egyedül vagyok, és várok. Már rég túl vagyok a húszon, még sem találok senkit, akivel el tudnám képzelni magamat. Az igaz szerelem akkor jön, amikor nem számítunk rá? Úgy látszik, engem elkerül, jó messziről. De miért is vágyom ennyire valakire? Egyedül is lehetnék éppen annyira boldog...Viszont nekem ez nem megy. Szánalmas alak vagyok.

Hangos zene csapta meg a fülemet. Elindultam a zaj irányába. Egy raktárhelységnél találtam magamat. Az ajtón két ember lépett ki, eléggé dühösnek látszódtak. Hamarosan követte őket jó pár ember, és egy kört alkottak körülöttük. Belül éreztem, hogy ebből jobb lenne kimaradni, de már annyiszor futamodtam meg, hogy bizonyítanom kellett saját magamnak. Megtehettem volna ezt másképp is, sokkal nagyobb dolgokkal, viszont ez egyszerű volt és most rögtön teljesíthető. Nem mozdultam, továbbra is bámultam őket.

Kezdetben csak ordítoztak, de a végén már verekedtek. Tíz perc küzdelem után, az egyik férfi igyekezett elmenekülni. Odadülöngélt mellém, és rám nézett. Az arcát ellepte a vér.
- Takarodj innen! - kiabált valaki.
Azt hittem, nekem szól, de mikor az előttem támolygó ember ijedten iramodott neki, egy kicsit megnyugodtam. Ez az érzés nem tartott sokáig, ugyanis a tömeg megindult felém. Az elmenekülés meg sem fordulhatott a fejemben, pár pillanat múlva már én voltam a középpontban.
- Mit akarsz? - lépett elő egy barna hajú fiú. A pólóján a kosz és a vér keveredett. Feltételezem, ő a verekedés győztese.
Gondolkoztam a válaszon. Mit is akarok én itt valójában? Azt se tudom, kik ezek.
- Hozzád beszél! - mondta ingerültebben egy lány a tömegből.
- Csak jöttem a zene után – rándítottam meg a vállam.
- Tehát bulizni? - vonta fel a szemöldökét az előttem álló, mire bólintottam.

Örömmel hallották, hogy csatlakozni kívánok hozzájuk. Az emberek nagy része elindult be az épületbe.
- Dan vagyok – nyújtotta a kezét a barna.
- Bill – viszonoztam a reakcióját.
Azzal a kézfogással kezdődött minden. Ő is be ment, s hívott, tartsak vele. Az ajtó felé fordítottam a tekintetem. Hezitáltam pár másodpercig, de végül beléptem rajta. Nevezhetném ezt a pillanatot a régi életem elhagyásának. Akkor és ott részéve váltam Dan bandájának, és többé már nem voltam önmagam.

Bent villogtak a fények, a levegő pedig elképesztően fülledt volt. Rengeteg ember adta át magát a zenének.
- Jegyezd meg – fordult felém Dan – Ha egyszer ide belépsz, a kilépés meg sem fordulhat a fejedben. Mi magunk között ezt a lelkünk eladásának nevezzük. Most még elmehetsz!

Nem mentem. Tartozni akartam valahova. Nem tudtam róluk semmit, ők sem rólam, de mégis befogadtak maguk közé. Eszembe sem jutott, hogy rossz az, amit teszek. Barátokat szerezni nem bűn!
- Jól döntöttél! – veregette meg a hátamat újdonsült haverom, majd egy üveg sört nyújtott át. Nem igazán vagyok oda érte, viszont a gesztust nem akartam elutasítani, ezért lehúztam. Így álltam hozzá az este folyamán nekem kínált dolgokhoz is...

Reggel idegen ágyban ébredtem. Oldalra fordítottam a tekintetem, és meglepődve vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. Egy rövid, fekete hajú lány aludt mellettem. Kiugrottam az ágyból, felöltöztem, s a rosszulléttel nem törődve igyekeztem elhagyni a terepet.
A nappaliban az emberek tucatjai feküdtek egymás hegyén-hátán. Az állott sörszag keveredett valami számomra felismerhetetlen dologgal. A gyomrom felfordult tőle, mikor kiértem az utcára, boldogan szívtam magamba a friss levegőt.

Fogalmam sem volt hogy kerültem ide. Próbáltam emlékezni, de csak a fejem kezdett el még jobban sajogni. Bizonytalan léptekkel indultam el hazafelé. A szemem majdnem lecsukódott, küzdenem kellett magammal, hogy ne essek ott azonnal össze.
- Gyerünk Bill, menj tovább! Igen, itt egy padka, most lépj egy nagyot, nehogy hasra ess benne – bíztattam magam hangosan.
Mikor rájöttem mit csinálok, zavartan ráztam meg a fejem. Megőrültem volna?

Nehezen találtam bele a zárba, de mikor már az ismerős házban álltam, megkönnyebbültem. Az emelet felé vettem az irányt. Levetkőztem, és befeküdtem az ágyba. Nem mertem lecsukni a szemem,halálfélelem kezdett eluralkodni rajtam. A homlokomon verejték gyöngyözött, a szám kiszáradt.
Kitakaróztam, majd lassú léptekkel a fürdő felé indultam. Ittam amennyit csak bírtam, majd elindultam visszafelé. Az érzés cseppet sem változott, a testem remegni kezdett.